A mondókás ember

Egy Kós Károly téri sörözőben, a „Rózsában” találkozott a Magazin újságírója Aranyosi Péter humoristával, akit rendszeresen láthatunk a Showder Klubban, illetve „standupos” kollégáival lelkesen járja az országot is. Mivel nem tudta, hogy fotózás is lesz, ezért nem lőtte be a frizuráját, a látványért így előre is elnézést kér a Kispesti Magazin olvasóitól...

- Miskolcon született, miért itt Wekerlén állapodott meg és alapított családot?

Nagyon szerettem a Helló, doki sorozatot, amit itt forgattak Wekerlén. A rendező Bacsó Péter úgy nyilatkozott, hogy azért szereti a Wekerlét, mert hiába van itt a városban, mégis olyan mintha faluban lenne. Én sosem voltam Wekerlén korábban, de a sorozat alapján annyira megtetszett a környék, hogy mielőtt felköltöztem Pestre, már a főiskola után eldöntöttem, ide akarok költözni. Találtam is az újságban egy lakáshirdetést, ezt jelnek vettem. Egy haverommal végigjöttünk a Zalaegerszeg utcán, nagyon tetszett ez a fás ligetes környék, megnéztük a lakást és nem is volt kérdés, hogy megveszem. Azóta is szeretem az óváros hosszú kis utcáit, a Rákóczi utcát, a Kós Károly teret.

- Látja a hibáit is?
Nagyon jó, nagyon finom, nagyon kellemes itt élni, szeretem az itteni embereket is. Van bennük egy nagyon érdekes attitűd, ami a lokálpatriotizmusból, a büszkeségből és az elit érzésből táplálkozik. Persze ismerem a hely korlátait is. Tudom, hogy nem fér el egy „L” alakú ülőgarnitúra a nappaliban, és persze látom azt is, hogy a szemből gyönyörű Wekerle-i házak mögött, a bodegák, bódék és sufnik az uralkodóak, ezek valahogy sosem tudnak eltűnni az udvarokból. Azért egyértelmű, hogy Wekerle szerelem volt első látásra.

-Miért pont vele?
Mert nagyon szívesen összetalálkoznék a hölggyel, mondjuk a soroksári „tecsóban”. Na ott nem lenne kérdés, hogy leszólítom. Nagyapám Gina Lollobridgidáért ment volna el a végsőkig.

- Úgy tudom, sok munkahelye volt, mi ezek közül a legemlékezetesebb?
Már a középiskola alatt nyaranta aktívan dolgoztam, szakácsként, kuktaként, majd mivel barlangásztam, ezért alpin technikával lógtunk a kötélen, és közben a miskolci egyetemváros sportcsarnokáról vaskefével szedtük le a rozsdát. Gyerekkori álmom persze az volt, hogy a Rádiókabaréban dolgozhassak. Már a 80-as évek elejétől lelkesen hallgattuk apámmal a kabarét hétfőnként, ezt másnap a barátaimmal elő is adtuk a suliban. Büszke vagyok rá, hogy

végül sikerült bejutnom a Rádiókabaréba és 13 évet dolgozhattam ott.

-  Hogyan került be?
Teljes félreértés eredményeként. A tanárképzőre jártam Nyíregyházára, én szerveztem a rendezvényeket, ahová hívtam humoristákat is. Jóba lettem Fábryval, akivel megígértettem, hogy segít bekerülni a Rádiókabaré gyakornokai közé. Én abban a tudatban jelentkeztem Farkasházynál, hogy ők ketten ezt lebeszélték. Magabiztosan mondtam Tivadarnak, hogy akkor én lennék az új gyakornok, ő pedig kényszerűen rámondta, hogy ám legyen, bár mivel Fábry elfelejtett neki szólni a jövetelemről, máig nem tudom, miért mondott rá igent. Mivel ismertem az összes kabaré számot fejből, később rájöttek, hogy nem csak őrült a pali, de tud is valamit. Úgy szoktam mondani, al-segédszerkesztő helyettes voltam ott, egész pontosan.

- Mikor jött az áttörés?
Nem volt áttörés. Én sosem készültem színpadra, maradtam volna háttérember. Ami ma is vagyok. Ma is poénokat írok a Fábry Showban, a Dizájn Center tárgyait én szerzem be, a második adás óta közönséget szervezek, többek között, a Heti Hetesbe. A színpadi munka véges, a háttérmunka meg egy életre szóló dolog. Ezért csinálom mindkettőt ma is. A színpad az úgy jött, hogy amikor már együtt dolgoztam a Fábryval, az értekezleteken gyakran meséltem storykat az életemről. A duma színház sorozat indulásakor pedig dr. Litkay Gergő kérdezte, hogy mi lenne, ha az életemet a színpadon is előadnám, mert ezt a műfajt nekem találták ki. Én belementem és nem bántam meg.

- Ő is látta a színpad iránti vágyát?
Nem, a vágy ilyen szinten sosem volt meg bennem. Ha például csak kevesen vannak itt a kocsmában, jó a hangulat, van fogadókészség, és ismerem az arcokat akkor elkezdem mesélni az életem, beszélünk a fociról és én lelkesen előadást tartok. Én erre születtem. Nekem elég egy két bátorító visszajelzés, és már dől belőlem a szöveg, érkezzen az a bolt csemegeosztályán egy idős nénitől, vagy a játszótéren focizó fiataloktól, én szívesen mesélek neki. Egy mondókás ember vagyok, aki szereti ha szeretik. Az mindegy hogy kettőből, 22-ből, vagy 800 főből áll a

közönség, én szórakoztatom őket.

- Mennyire szabályozzák a szerkesztők, producerek meddig mehettek el?
Nem szabályozza senki, talán egyszer szóltak, hogy talán ezt már nem kéne. Van egy öncenzúra, az ember olyat mond, amin 100 %-osan tudja, hogy nevetni fognak. Az amatőr lelkem ez ellen háborog, de a profi agyam tudja, hogy ennek
így kell lennie.

- Előre szokta tesztelni a poénokat?
A feleségemnek, a szomszédasszonyomnak, a kollégáknak, barátoknak rendszeresen elmondom az új gegeket. Persze, arra is jó a sok fellépés, hogy az ember ki tudja próbálni az új poénokat, régen ezzel sem törődtem. 

- Sokfelé dolgozik, elég Önnek a napi 24 óra?
Az a nehéz, hogy minden nap megcsináld az életed, elintézd az ügyeidet, és délutánra egy hosszú utazást követően fölrázd magad olyan állapotba, hogy profi módjára jópofa legyél. Ez nekem annyira nem nehéz, mert én alapvetően egy vidám bohóc vagyok Ez akkor problémás, amikor mondjuk fáradt vagyok. Az a különbség az amatőr és a profi között, hogy az amatőr az életét akarja adni, a profi pedig csak egy előadást akar csinálni. Ha le is nyomna a közönség a túlzott szeretetével, én akkor is szinte mindig poénnal válaszolok. Fellépések után részt veszek a humorista simogatókon is. Ilyenkor aláírásokat adunk, fényképezkedünk, meg ilyesmi.

-A rajongók között nincs aki próbálkozik?
Nem, mi nem rockzenészek vagyunk. Jól hangzik, hogy kérnek tőlünk autogramot, néha még a melltartó alá is, de sajnos nem erről szólnak ezek az események. Mi egy fellépés után nem maradunk ott barátkozni. Az ember titkon vágyik ilyesmire, de én szerelmes és hűséges típus vagyok, a családomat választom.  Tizenhét éve vagyok együtt a feleségemmel.


- Meddig lehet ezt a műfajt csinálni?
A színpad fénye elvakít, a taps hatására Istennek érzed magad egy darabig, majd kilépsz az életbe és rájössz, hogy csak Peti bácsi vagy Wekerle telepről. A tapsnál személyiségrombolóbb dolgot keveset tudnék mondani. Én az elmúlt 14 évben tapasztaltam, hogy a humorista megszületik, ragyog, majd aztán eltűnik. A szerencsések nem savanyodnak, vagy nem őrülnek ebbe bele, és akár halálukig is tudják csinálni, mint például Hofi. Mindig azzal kell számolni, hogy ez időleges dolog. Annál nyomorultabb érzés nincs, amikor kiesel az űrbe, a légüres térbe. Ezért is állok még ma is több lábon.

- Mi lesz mondjuk 10 év múlva?
Korábban azt mondtam volna, amit Müller Péter énekelt, „sodródni kell”. Ma már van célom, mert van két fiam, őket nevelni kell. Tizennégy éve dolgozom a médiában, ha abbahagyom ezt a dolgot, elmehetek rádiósnak, bár a selypítésem miatt ez nem valószínű. Mivel történelemtanár vagyok, esetleg egy jó nevű középiskola óraadó tanárként felkér a média, vagy a történelem tanítására. Csak az a kérdés, hogy az ember mikor hagyja abba. Én még kb. 5 évet adok magamnak.