„Én csak egy exhibicionista vagyok...”

Február 13-án ünnepelte születésnapját Földes László Hobo. A KMO-ban készült interjúval kívánunk neki a kispestiek nevében is sok boldog születésnapot! Ha minden a tervek szerint történik, akkor Hobo áprilisban, a Költészet Napján újból Kispestre jön!

Több mint egy millió embernek énekelt már Földes László Hobo, akinek „Hármásoltárára" ugyancsak sokan voltak kíváncsiak a Kispesti Munkásotthonban. A hármas oltáron ezen az esten: József Attila, Jim Morrison, Vlagyimir Viszockij. Ők hárman, ahogy Hobo mondja: „ a fiatalságomat bolondították meg”. A siker nem maradt el. A három szerző, bár életük, sorsuk, társadalmi helyzetük igencsak különböző, egy valami azonban mindhármukban közös: a szabadság utáni olthatatlan vágy. Hobo pedig úgy tolmácsolta gondolataikat, ahogy csak a legnagyobbak tudják.

„ Magam vagyok....” kezdte az estet. Ez valamiféle életérzés, ars poetica?

Ha arra gondolok, hogy ennek az elég hosszú útnak, amin én járok, egy hosszú részét magányosan töltöttem, akkor igen. Az ember egyedül van, néha talál magának társakat, néha nem. Most vannak társaim. Előtte ez nagyon sokáig nem így volt, inkább csak munkatársaim voltak. Ezért nincs egyértelmű válasz a kérdésére.

„ Míg meg nem halok énekelnem kell” - mondta a folytatásban...

Ez a sor egy Viszockij versben (Énekes a mikrofonnál) van. Úgy néz ki, hogy mostanáig annyi szeretetet és annyi mindent kaptam az emberektől, hogy most egy ilyen adós, fizess periódushoz, számadáshoz értem. Megpróbálom visszaadni mindazt, amit kaptam. Ez az utolsó periódus....

Három költő volt ezen az estén. Mi köti őket össze? Miért őket választotta, hiszen három különböző korban éltek, más-más társadalmi helyzetben.

A szabadságvágy! Irgalmatlan nagy szabadságvágy van bennük (is). Pont azért választottam őket, hogy megmutassam, hogy az úgynevezett szabad Amerikában, vagy Közép-Európában, a „legvidámabb barakban” és a Szovjetunióban miféle szabadságvágy tombolt emberekben.

Ha hármuk közül választani kéne, mégis kit választana?

József Attila. Ha mindenek közül kéne választanom, akkor is József Attila. Nem nehéz ez, és nem valamiféle verseny, vagy ranglista, de őt szeretem a legjobban, neki köszönhetek a legtöbbet...

Előadás közben néhány percre kilépett a „szerepéből”, és aggodalmát fejezte ki a műfaj, a blues iránt. Ilyen rossz a helyzet?

Ez nem aggodalom, hanem realitás! A blues zenének vége. Ha tetszik, ha nem. A műfaj nem tudott Magyarországon gyökeret verni. Igazából néhány ember, a Deák Bill Gyula, a Póka Egon van még, utánpótlás pedig nincs. Amikor még divat volt bluest játszani itthon, akkor „nagyon nagyszájú emberek”, akik viszont magyarul nem tudták megfogalmazni gondolataikat kijelentették, hogy magyar nyelven nem lehet bluest játszani. Ha sikerül, lesz egy Requiem a bluesért zenemű, amelynek a szövegét már meg is írtam.

Ezen az estén telt ház volt a KMO-ban. Járt már itt?

Igen, és már most „rám fogták a géppisztolyt”, hogy pillanatokon belül megbeszélik, mikor jöjjek megint.

Ha a közönséget nézzük, vegyes volt a korosztály, de nagyon sok volt a fiatal...

Ez a legjobb!! Egészen fiatalok is voltak.

Mi hozhatta ide őket?

Én ezt nem tudom megmondani. Nem vagyok szociológus, én csak egy exhibicionista vagyok. De jó, hogy itt voltak!

Tervek?

Most hazamegyek pihenni, mert folyamatosan játszom. Mert én nem dolgozom, hanem játszom.

Az a legnagyobb kincs, ha az ember 67 éves korában még játszik!