Tari Annamária: Nehéz időszak vár a családokra

Minden ember fejében él egy kép a pszichoanalitikusokról, akik egy pamlagra fektetik a pácienseket és rengeteg kérdéssel rávilágítva irányítják a páciens gondolkodását, amíg a szakember rá nem jön a probléma gyökerére és meg nem oldja azt. Jól gondoljuk ezt?

Mindenképpen ennél bonyolultabb a szerepe a pszichológusnak. Nem úgy segítünk, hogy elmondjuk, hogy mit és hogy kellene csinálni, mert az inkább hasonlít egy jó baráti beszélgetésre a sarki cukrászdában. A pszichoanalízis kölcsönös egymásra figyelésből, folyamatos összevetésből és gondolkodásból áll, így tárul fel az egyén érzelmi működése. Az analízisben nincs tanácsadás, mert az más pszichoterápiás irányzatok módszere. Az analitikus megpróbálja megérteni a páciense működését és abban segít, hogy értelmezéseket tesz, megértet, a tudattalan tartalmakra világít rá. Az ember ezen elkezd gondolkodni, a tudattalan érzelmeket elkezdi tudatossá tenni. Freud ezt belátó gondolkodási folyamatnak nevezte, melynek hatására a tudattalan érzelmi mechanizmusok is változni kezdenek. Mintha szt mondanánk, a pszichoanalízisben el tud jönni az a helyzet, amikor már valaki látja a gödröt, de már nem lép bele, nem úgy mint előtte 500-szor.

Milyen típusú problémákkal fordulnak Önökhöz? Észlelik e a gazdasági válság hatásait munkájukban?

A klinikusok szorongásos problémákkal, a depresszióval, személyiségzavarokkal, étkezési zavarokkal, esetenként szenvedélybetegségekkel találkoznak. Szerencsére egyre szélesebb az a réteg, amelyik nem várja meg, amíg tünetei lesznek, hanem átlátja a helyzeteket, megdolgozik azért, hogy megértse az életét és jobbá tegye azt.

Mindannyiunk életében jelen van a stressz, milyen hatékonysággal tud segíteni mondjuk a szorongó pácienseknek?

Ha az illető őszinte magához és a pszichológusához, akkor elég jó eséllyel lehet segíteni. Általában a józanul gondolkodó embereknek kialakul önmagukról egy képe, aminek konzervjeit képletesen szólva őrzi a saját takaros kis kamrájában. Itt felcímkézve megvan minden klisé, amit magáról gondol: jó és rossz tulajdonságok, indítékok, stb., amelyeket tapasztalt, olvasott látott az ismerőseitől és magára érvényesnek tart. Amikor az ember azon gondolkozik, hogy miért is szorong, akkor ezeket a kliséket alkalmazza. Ha rájön valamire mondjuk a hétvégi borozás során, akkor megkönnyebbül. Az egyetlen baj az, hogy hétfőn ugyanúgy visszazuhan a probléma közepébe, hiszen ha minden jó okot és megoldást ismerne magával kapcsolatban, akkor ezeknek elvileg működnie is kellene. A pszichológus rávilágít, arra, hogy ezek a klisék, konzervek mégsem jelentenek megoldást. Nyilván azért nem, mert hiányzik egy fontos rész: lelki ügyekben ugyanis nem lehet megtenni, hogy az ember benne állva a saját problémáinak „tócsájában”, objektíven legyen képes rálátni a dolgaira. Amikor valaki maga mögött tudja hagyni a konzervjeit, no akkor kezd el javulni az állapota.

Az agresszió kérdése is része életünknek, szinte minden helyzetben szembesülünk vele. Mi okozza ezt?

Az indulatok, a bennünk lévő agresszió kezelése tudattalanul működik. Ennek az a feltétele, hogy valaki jól érezze magát a bőrében, legyen egy jól működő lelki egyensúlya, akkor ez nem jelenthet problémát. Ma ugye elég az autóba ülni, hogy lássuk, ez a lelki egyensúly sokakban 4 másodpercig van meg. Ez az ingerlékenység részben a bizonytalanságból, egzisztenciális nyomásból származik, amely a mindennapok részévé vált, de annak is szerepe van benne, ami a saját önértékelésükkel kapcsolatos. Manapság elég kevesen érezhetik sikeresnek magukat. Az internet, a TV viszont azt sugallja, hogy a siker egy bárki számára könnyen elérhető dolog, nem kell hozzá más csak az, hogy jó időben, jó helyen legyünk. Régen tisztelték azt aki sikeres volt és tudott, az oktatóra felnéztek a tanítványai, ma pedig a mestert az első sarkon kicikizik. Az emberekben az agresszió speciális fajtája is megjelenik a rivalizációs düh. Ez egy nagy fokú irigység, amikor az egyén azt érzi, hogy nincs a helyén, később maga is elhiszi, hogy mondjuk ő is megírhatta volna mondjuk a Harry Pottert, csak pont nem volt megfelelő tolla.

Ez a düh erodálja a teljesítmény tiszteletét, amely agresszivitáshoz vezet. Kezdjük egymást úgy kezelni, ahogy az interneten. Konfliktus esetén vagy nem veszünk tudomást a másikról, vagy leértékeljük a másikat. Az egymást elfogadó, toleráns viselkedés már szinte csak a szirupos sorozatokban van jelen.

Önmagunk megismerésén túl fontos kérdés, hogy a generációk hogyan férnek meg egymással? Mennyire jellemzőek most a generációs konfliktusok?

Amióta világ a világ, nyilvánvaló a generációs ütközés, az idősebbek „mindig tudatlannak tekintették a fiatalabbakat, akik pedig szűk látókörűnek tartották az öregebbeket. A nagy vízválasztónak mégis az információs kor és az internet tekinthető. Napjainkban a korábbiaknál még gyorsabb és komolyabb változások indultak be, főleg a 20-28, ún. y generációnál. A fogyasztói társadalom, a gazdasági nyomás, kiegészülve az internettel megalkotta a fordított szocializációt. Ez azt jelenti, hogy míg egy mai középkorú szülő és egy 80-as nagymama nagyjából hasonló kulturális környezetben nőtt fel, aminek alapja, hogy az idősebb a tudás letéteményese, aki átadja ezt a tudást a fiatalabbaknak, tehát tisztelendő, addig mára ez megfordult. Az információs korban a felhasználói képességek tekintetében a fiatalabb generációk váltak a tudás letéteményeseivé és ők vagy átadják a tudást, vagy nem.

Felgyorsult az információátadás...

Az agresszív hatásoknak, a média üzeneteinek, az információk áramlási sebességének köszönhetően eljutunk oda, hogy már a huszonévesek sem képesek követni a tizenévesek gondolkodását, ezért sem nagyon képesek egymással beszélgetni. Ma egy huszonkét éves azt mondja, hogy nem tud sehova nyugodtan elmenni szórakozni, mert mindenhol a tizenéves gyerekek vannak jelen. Az y generációsok már tisztában vannak azzal, hogy a következő z generáció már a sarkukban van, egy még korszerűbb tudással felvértezve. Furcsa, mert a generációk tagjai régen is veszekedtek, vetélkedtek, csapkodták az ajtókat, de  tisztelték és szerették egymást. Talán az ajtócsapkodás még most is dívik, de inkább az jellemző, hogy nem figyelnek egymásra, egy elég nagy adag közömbösség figyelhető meg. Sajnos, kialakul a családban a hagyjuk egymást békén szokás, mindenki néma. A szülő abban a hamis hitben él, hogy a mi családunkban minden rendben van, egészen addig, amíg nincs egy komoly csörömpölés, vagy amíg fel nem tűnik számára, hogy hónapok óta nem tud semmit a gyerekéről.

Milyen veszélyekkel jár ez a közömbösség?

A legnagyobb veszély az, hogy a felnőttek nem érzékelik, hogy az internet terjedése elindította a virtuális evolúciót, amiről sajnos még nem tudjuk hogyan hat az emberi viselkedésre  és milyen következményekkel jár. Az biztos, hogy teljesen átalakul a gondolkodásunk, újfajta emlékezési módok alakulnak ki. Már ma is kevésbé emlékszünk az információ tartalmára, sokkal inkább megjegyezzük annak elérési útvonalát. Épp ezért nagyon fontos, hogy az offline emberi kapcsolatok megmaradjanak. Gyakorolni kell a beszélgetést, az egymásra figyelést. Egy mai középkorú hiába akar úgy tenni, mintha nem lenne komoly generációs különbség, mert van és muszáj figyelni rá.

Úgy tűnik, a hagyományos családkép felbomlóban van.

A hagyományos család felbomlása nem új keletű. A 80-as évektől mindenhol megfigyelhetőek a narcisztikus és agresszív személyiségzavarok, gondoljunk csak az Amerikai Pszicho-ra. Mindenki egyre öntörvényűbb, nem hagyja magát háttérbe szorítani, rosszabb esetben szinte minden szánalmat, megértést nélkülöz. Ehhez társul, hogy az online térben túlreprezentált a narcisztikus működés. Elég csak a Facebookra gondolni, ahol egyesek minden percben posztolnak magukról valami nagyon fontosat és ezzel valódi véleményformálónak is tartják magukat. Ott látok veszélyt, amikor egy z generációs jelenlegi kamasz már szinte egyelően fontosnak tartja a virtuális létet és a valóságot. A világ az önérvényesítés felé halad, ebbe a közösségi értékek, a hagyományos családmodell nehezen fér bele. Kutatások szerint ma száz gyerekből 46-nak nincs példaképe, csak 23 százaléknak a szülője, a maradék vagy egy hazai celebért rajong, vagy nem tudja értelmezni a kérdést. A szülő ugyanakkor nem akkor csinálja jól, ha iszonyú laza, nem jó fejnek kell lennie, nem tetováltatni kell magára, de legyen egy olyan ember, aki megértő, akivel lehet beszélgetni.

Egész negatív képet festett. Teljesen elidegenedünk a valóságtól?

Igyekszem nem negatívan fogalmazni, de az optimista realizmus jegyében jobb tisztán látni. Úgy gondolom, hogy még mindig lehet egy csomó mindent tenni. Egy ismerősömmel épp az elidegenedés kapcsán beszéltünk arról, hogy milyen lesz az, amikor az idősek otthonában nem kártyáznak, vagy kisrádiót hallgatnak majd, hanem a ma fiataljai laptopjaik mögött fognak gyilkolós játékot játszani. Én soha nem hittem, hogy az a jó megközelítés, ha a kanapén ülve aggódunk, mert akkor úgy megy el az ember élete ahogy az a saját törvényszerűségei szerint alakulni tud. Igenis komoly felelőssége van a felnőtt generációknak, az alapvető emberi értékeket át kell adni, például hogy a karácsony fontos dolog és bármilyen kemény, de meg kell enni a nagymama pogácsáját. A legnagyobb veszély akkor van, ha a felnőtt társadalom ezt nem fogja fel, ha úgy viselkedünk, mint ahogy a környezetvédelemmel szoktunk, hogy a kérdőíven még rendkívül fontosnak ítéljük a környezet megóvását, ugyanakkor simán kifújjuk a különböző vegyszereket a levegőbe. A helyzet drámai, de nem menthetetlen, oda kellene figyelni..A cselekedni akarás és tudatosság sokat segítene.

A körülöttünk lévő világ végletekig tartó leegyszerűsítése, a celebvilág kulturálatlansága, a nyilvános beszéd lebutítása mennyire veszélyes?

Minden leegyszerűsítés veszélyes, mert a részletek elveszhetnek. Eriksen norvég szociálantropológus professzor mondja, hogy most már egy olyan világban élünk, ahol nincs idő egy 5 centinél hosszabb gondolat megfontolására, ez tehát az élet sebessége. Az internet és a technológia fejlődésének következményeként elmondhatjuk, hogy a figyelem megszerzése lett az elsődleges és nem az információ átadása. Ma egy online portál, ha nem frissít 10 percenként, akkor lehúzhatja a rolót. Ehhez a tempóhoz a minél gyorsabban, minél kevesebb információ passzol. Ez a 2x2 egyszerűsége. Tény, hogy az emberek egyre kevesebbet olvasnak, az átlag ezer karakternél megáll, nincs is idejük olvasni. Régen sem mindenki olvasott Dosztojevszkijt, most inkább az a baj, hogy mindent bedarál ez a fajta túlzott egyszerűsítés és gyorsaság. Ráadásul a műsorok függővé is teszik a nézőket, megjegyzem, ez a hirdetők érdeke is. Így a néző azt érezheti, hogy ha már a saját életében képtelen döntéseket hozni, legalább a TV-n keresztül legyen részese a döntési folyamatnak. Ezek a dolgok egymást erősítik. Meg kell tanulni ezt mindenkinek kezelni. Akinek erre igénye van, ma is választhatja azokat a megfelelő csatornákat, amely a magasabb színvonalú kultúrát közvetítik. Sajnos a médiumok ilyen olyan okokból a többség igényét szolgálják ki.