Lajkó István, a Junior Prima díjas világjáró kispesti zongoraművész

A Liszt Ferenc Társaság Nemzetközi Lemez nagydíjasa (2018), a Junior Prima díjas (2010), az Egyetemes Kultúra Lovagja (2022), a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem docense, a Berlini Művészeti Egyetem és a Weimari Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola tanára, Dr. habil. Lajkó István zongoraművésznek három CD-je jelent meg eddig, amelyből kettőt International Classical Music Awards (ICMA) díjra jelöltek.

Művészi hitvallásáról, a zene szeretetéről és még sok minden másról beszélgettünk születésnapja (január 14.) előtt néhány nappal, tanítás után a Zeneakadémián.

„Fizika az egész! Ne pattanj el a hangszertől, legyen egy kis nyugalma az ujjaknak...” – mondja ifjú tanítványának, a 17 esztendős, a zenei alapokat a családból apai ágon hozó, ígéretesen tehetséges, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Rendkívüli Tehetségek Képzőjében tanuló, valamint a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában érettségi előtt álló klarinétosnak, Csongár Mártonnak, miközben a klaviatúrán bemutatja az ujjak helyes billentésének technikáját. A fiatal zenész ugyancsak elégedett kettejük közös munkájával, és bár édesapja, a Magyar Állami Operaház társulatának klarinétművésze kezdetben kicsit nehéznek találta a fia által kiválasztott Chopin-darabot, és féltette gyermekét az esetleges kudarctól, tanár és tanítványa remekül megbirkózott a feladattal, és ez egy életre elkötelezte az ifjút a zongorázás mellett is. De Márton nemcsak zongorázni tanul mesterétől, hanem a zene szeretetét is, és azt szeretné, ha majd egyszer ő tanítani fog, ugyanilyen jó viszonyt tudna kialakítani növendékeivel, mint Lajkó István vele – hangsúlyozta a fiatalember az egyetemi tanulmányaira felkészítő óra végén.

Mikor dőlt el, hogy hivatásos zenész lesz?

Sokáig nem volt ez olyan egyértelmű. Folyamatosan változott, alakult ki. Talán valamikor a középiskola alatt erősödött meg bennem a gondolat, hogy a zene az életem, és ezzel szeretnék foglalkozni. Minden tanárom támogatta tanulmányaimat, tisztelték, hogy ennyire elköteleztem magam a zene mellett is, de ez nem ment, nem mehetett a közismereti tantárgyak rovására. Pontosan ugyanolyan szigorral várták el tőlem a tanulást, a teljesítményt, mint az osztálytársaimtól. A Kispesti Károlyi Mihály Spanyol Kéttannyelvű Gimnáziumnál jobb iskolát nem is tudtam volna elképelni a pályára és az életre való felkészítéshez!

Miért a zongora lett az alaphangszere?

Mindig is szerettem a zenét, a zongorát. Míg mások menekültek a gyakorlás elől, a szüleim elbeszélése szerint én sokszor fordultam a zongorához, ha már elfáradtam, vagy már nem volt kedvem tanulni, szívesebben gyakoroltam inkább. De a zongora segített feldolgozni az érzelmeimet, az engem ért életesemények következményeit, hatásait. Aztán később megéreztem, hogy azt a szépséget, amit a zene közvetít, meg kellene mutatni másoknak is. A döntésben talán az a pillanat segített, amikor kaptam egy nehezebb Chopin-darabot, ami nagyon tetszett, ezért sokat gyakoroltam, igazán jól ment. Amikor bemutattam akkori tanáromnak, Belák Erzsébetnek, a tanárnő hirtelen felkiáltott: Te tehetséges vagy! Ez a mozzanat örökre meghatározta a zenéhez és a zongorához való viszonyomat.

Tanulmányai során kik voltak a mesterei?

Zenei tanulmányaimat 8 éves koromban Lakatos Ágnesnél kezdtem a XIX. kerületi zeneiskolában, majd a gimnázium mellett Kőrösiné Belák Erzsébet növendéke voltam a Szent István Király Zeneművészeti Szakközépiskolában. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem zongora szakán, ahol 2007-ben kitüntetéses diplomát szereztem, Falvai Sándor és Szokolay Balázs voltak a tanáraim. Egy év múlva a Zeneakadémia Doktori Iskolájában pedig, amelyet 2014-ben summa cum laude minősítéssel végeztem el, a zenei konzulensem Wagner Rita volt. Különösen megtisztelő volt, hogy doktori záróhangversenyemen Kocsis Zoltán vezényelte a zenekart. Emellett Matti Raekallionál tanultam a Hannoveri Zeneművészeti Főiskolán, majd New Yorkban a Juilliard School of Musicon. A Weimari Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán szereztem posztgraduális koncertdiplomát, 2023-ban pedig habilitáltam a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen. Az utóbbi időben Sir Alfred Brendel segíti tanácsaival munkámat/fejlődésemet, többször fogadott Londonban, a lakásán, és napokat foglalkoztunk például Beethoven zenéjével.

A tehetségen kívül mi kell még, hogy valakiből jó zenész váljon?

Szorgalom, kitartás, alázat és élethosszig való tanulás. És hogy valóban érezzem, a zenével közölnivalóm van mások számára, érzéseket, gondolatokat akarok elmondani, közvetíteni a zene eszközeivel. Ebből következik, hogy a zeneszerzőknek is szükségük van kiváló zenészekre, akik ezt a feladatot elvégzik, közvetítenek szerző és közönség között. Fontos viszont, hogy egy-egy zeneszerző művének eljátszása nem az önkifejezés eszköze, de nem könnyű eldönteni, hol a határ az önkifejezés és a reprodukció között. A szerző szándékát, utasításait, koncepcióját mindig tiszteletben kell tartani, mert előadás közben nem a saját érzelmeimet közvetítem elsősorban. Bár a kotta magáért beszél, de kísérletezni, kipróbálni azért egy-egy zenei megoldást néha muszáj!  Saját élményeimmel, élettapasztalataimmal gazdagíthatom azt a tartalmat, amit a szerző megírt. Ehhez a közvetítéshez nélkülözhetetlen a szerző életének ismerete, ami hozzátartozik a műveihez, nem elég a mű lejátszásához adott utasításaira hagyatkozni. De fontos a megújulni tudás is, hogy ne csak rutinból játsszak egy-egy darabot, hiszen egy korábban játszott művel néhány év múlva nem biztos, hogy ugyanúgy fogok koncertezni. Mint más szakmáknál, nálunk is érvényes az élethosszig tartó tanulás, mert azonkívül, hogy újabb és újabb darabokat tanulunk, a repertoárt állandóan ismételjük, alakítjuk. Még akkor is, ha turnén vagyunk, és mindennap ugyanazt a zeneművet játsszuk, koncertről koncertre kell megújulni.

Mennyire fontos a művész technikája?

A zene és a technika elválaszthatatlan, hiszen az adott mű előadása során alkalmazott technika a szerző és az előadó által elképzelt zenei hangzás megvalósításának, kifejezésének eszköze, nem lehet elnagyolni, megspórolni a gyakorlást. Minden darabnál van egy zenei ötlet, amelyhez kiválasztjuk a megfelelő technikai kivitelezést. A zenét szolgálja a technika, és nem fordítva. Pusztán a jó technikai előadásmód csupán képességdemonstráció, de nem feltétlenül zene, ha nem szolgálja az adott művet. Manapság sok zenei versenyen hallani technikailag kifogástalan, de művészileg és zeneileg jellegtelen, lapos előadást. Naponta akár tíz-tizenkét órát is foglalkozom zenével, ami nem feltétlenül zongorázást jelent, hiszen az nagyon fárasztó lenne. Néha csak sétálok az utcán, de a fejemben ott a muzsika, azokon a darabokon gondolkodom, amelyeket játszom. Sokszor ilyenkor „ugrik be” egy-egy megfelelő zenei megoldás az adott problémára.

A zongorista, ha koncertezik, nem a saját hangszerén, hanem mindig ismeretlen hangszeren játszik. Milyen nehézségeket tartogat ez?

A koncertezés, a hangszeren játék tulajdonképpen párbeszéd a zongorával. Más zenészek gyakran megfogalmazzák, hogy saját hangszerük a legjobb barátjuk, személyes viszony van közöttük. A zongorista ezzel szemben minden egyes alkalommal különleges viszonyt kell kialakítson azzal a hangszerrel, amelyen éppen játszik. Meg kell érezni a hangszer „személyiségét”, mire, miként reagál, és bizony gyakran saját játékmódunkat is meg kell változtatni ahhoz, hogy a hangszer úgy válaszoljon nekünk, azt a hangzást adja vissza, amit mi szeretnénk. Előfordult, hogy elégedetlen voltam a helyszínen biztosított zongorával, például azért, mert idősebb volt a hangszer, vagy kellemetlennek tartottam a billentését, vagy az adott környezetben nem úgy szólt, ahogy a játszott darab megkívánta, mégis úgy kellett játszanom a hangszeren, hogy a közönség ezt ne érzékelje. De volt olyan is, hogy ugyanaz a hangszer egészen másképpen szólt egy más akusztikus környezetben. És persze az sem mindegy, ha stúdióban adott élő koncerten, vagy lemezfelvételen a mikrofonnak, vagy koncertteremben a közönségnek játszom. Másképpen kell a hangszerhez viszonyulni, más-más hangokat kell kicsalogatni belőle. Ezért is szép ez a pálya, mert mindig új és új feladatokat kell megoldani.

Vannak kedvenc szerzői?

A zongorára írt zeneművek száma megszámlálhatatlan, a hangszernek végtelen a repertoárja. Egy élet sem elég arra, hogy eljátsszuk mindazt, amit zongorára írtak. Lelkiismeret-furdalás nélkül nem tudok megnevezni, kiemelni egy-egy zeneszerzőt! Nyilvánvalóan Liszt Ferencet nagyon szeretem. Mostanában Beethovent is sokat játszom. Szabó Ildikó csellóművésszel együtt vettük lemezre Beethoven összes cselló-zongora művét, ezek gyönyörű darabok, amelyek a zongoristák számára is komoly feladatot jelentenek.

Zenekarral vagy szólóban szeret jobban játszani?

Teljesen mindegy! Szeretek szólóban, kamarazenei formációkban és zenekarral is játszani. Ezek a műfajok remekül kiegészítik egymást, hiszen a közös muzsikálás során nem lóghat ki az egységes hangzásból semelyik szólam sem. Nagyon sokat tanultam a másik zenészre való odafigyelésről az énekesek kísérésén keresztül is. A dalkíséretnél mindamellett, hogy pontosan „lekísérem” az énekes produkcióját, oda kell figyelnem a művész napi lelkiállapotára, hangjára, technikájára, és ahhoz kell igazítanom a saját játékomat. Ez is egy izgalmas feladat.

Járja a világot, koncertezik, tanít... mégis, hol van igazán otthon?

Kispesten! Születésemtől fogva itt élek, mindig ide jövök haza. Ha tehetem, fellépek régi általános iskolám, a mai Vass Lajos Általános Iskola rendezvényein. Legutóbb a Vass Gálán, a 40. évfordulón tartott műsorban szerepeltem. Bár szeretem a tanítást a külföldi egyetemeken, ahol 16 különböző nemzetiségű diákom van, de azért jó lenne, ha a koncertezés mellett csak egy helyen, leginkább itthon, a Zeneakadémián taníthatnék teljes odaadással.

Mikor, hol és mit játszik legközelebb itthon?

2024. március 3-án a Pesti Vigadóban a Szent István Filharmonikusok komolyzenei koncertjén Szergej Rachmaninov II. zongoraversenyét (c-moll, op. 18) adom elő.