Zelinka Tamás, a közismert zenepedagógus, a kispesti fúvószenekari koncertek műsorvezetője

Az ifjúságnak szóló produkcióknak, legyenek azok prózaiak vagy zeneiek, mindig a legjobbaknak kell lenniük, és a legjobbaknak kell játszania! Ha az első találkozás a különböző műfajokkal jól sikerül, csak akkor kívánkozik a fiatal az újbóli találkozásra – vélekedik a kispestiek körében közismert, örökifjú Zelinka Tamás, kitűnő zenepedagógus, a Parlando c. internetes zenepedagógiai folyóirat felelős szerkesztője, akivel az Emlékszel-e még? című operett-történeti sorozat ez évi utolsó előadását követően beszélgettünk a Kispesti Munkásotthon Művelődési Központ és Könyvtárban (KMO).

Mióta jár Kispestre? Tulajdonképpen azóta járok ide, amióta önálló épületet kapott valamikor a ’70-es évek legelején a Kispesti Állami Zeneiskola, amely néhány éve az alapító igazgató, a 91 éves Szatmári László nevét viseli. Akkoriban ez volt az első olyan fővárosi kerület, amelynek tanácsa/önkormányzata épületet alakított ki az önállóvá vált zeneiskolájának. Budapest zenetanárai ide jártak értekezletekre, továbbképzésekre, és mindig elismeréssel szóltak arról, ahogy a kerület gondoskodik az alapfokú művészeti iskolájáról. Hogy a többi kerületi zeneiskola se maradjon önálló központi épület nélkül, hamarosan a többi fenntartó is követte a kispesti példát.

Számtalan helyen megfordul, mégis, miért szeret hozzánk jönni? Valóban, számtalan fővárosi művelődési házban, kulturális intézményben megfordultam már az évtizedek alatt. De az a fajta közönségbarát hely, mint amilyen a KMO, ehhez foghatót még nem nagyon találtam. Olyan odafigyelés, olyan szeretetteljes gondoskodás jellemzi az itt dolgozókat és veszi körül a látogatókat, de a fellépőket, foglalkozásvezetőket is, ami példaértékű és ritkaság. Szinte szó szerint vehetjük az „otthon” szót az intézmény nevében. Több színházi előadást láttam, és hangversenyt hallottam már itt, melyek mindegyikén olyan baráti a légkört tapasztaltam, amely a fellépőket, a közreműködőket minden alkalommal tudásuk maximumára ösztönözte.

A hangversenyek rendszeres konferálása mellett évek óta sikerrel megy a KMO-ban az Emlékszel-e még? című előadás-sorozata… A program címe Kálmán Imre Csárdáskirálynő című operettje egyik híres dalának kicsit „kifordított” címéből ered. Az elnevezés arra utal, hogy amit az elmúlt évtizedekben az előadások látogatói láttak, megszerettek, megismertek, dúdoltak, azokra közösen emlékezünk sok-sok zenével és történettel, hogy azok a zenei emlékek, amelyek már meg-meg koptak, megelevenedjenek újra. Szerencsére a ’70-es évektől kezdve a magyar zenés színházak legsikeresebb előadásait és zenés tévészínházi előadásait számtalan felvétel őrzi, így bőségesen válogathatunk, amelyeken olyan hírességek láthatók, hallhatók, akik akkoriban a mindennapjaink kedvencei voltak. De természetesen bemutatásra kerülnek „új kedvencek” is!

Miért az operettet választotta témául? Budapesten több helyszínen is tartok zenei ismeretterjesztő előadásokat, programokat, itt az a megállapodás született, hogy az operett lesz a középpontban. Egyrészt ez jól kötődik a nyugdíjas korosztályhoz, másrészt én magam is nagyon-nagyon szeretem ezt a zenés műfajt. Akár magyar, akár külföldi operettről beszélünk, csak azok sikeresek mai is, amelyeknek nemcsak a zenéje kiváló, de a történetük a ma emberéhez is szól.

Opera vagy operett? Miért fanyalognak sokan az operettre? Az operett, mint ahogyan neve is mutatja, kisopera. Nem érdemel meg ez a műfaj semmiféle lenézést, mellőzést, hiszen a remek énekhang mellett kiváló színészi és táncostudás is kell a hiteles megszólaltatásához. Nem véletlen, hogy az operettek közül a legjobbakat operaházakban is játsszák (például Lehár Ferenc műveit, amelyek közül a Víg özvegy a közelmúltban a New York-i Metropolitan műsorán szerepelt). Ha ugyanilyen szigorúak lennénk az operával szemben is, akkor az operák esetében is találunk gyengébb szövegkönyveket, ugyanis mind az operett-, mind pedig az operaszerzőknek nem könnyű jó szövegkönyvet találni. Az éneklés miatt a színpadon lassabban folyik a történet, nem száguld úgy az előadás, mint a prózai színházakban, meg szükség van zenekarra, tánckarra is egy-egy élvezetes előadáshoz.

Az ide járók összeszokott társaság... Igen. Ötven körüli a létszáma ennek a csoportnak, amely az évek során a szó legnemesebb értelmében baráti társasággá alakult, és amelyeken nem csak kispestiek vesznek részt! Ezek a drága emberek úgy készülnek a találkozásokra, mint amikor legjobb barátaikhoz látogatnak el. Csak a családi körülményeikben, az egészségi állapotukban vagy az időjárásban bekövetkezett kedvezőtlen változás miatt fordulhat elő esetleges, kényszerű távolmaradás.

A fiatalabb generációk szeretik az operettet, az operát, a komoly zenét? Az sajnálatos tény, hogy mind az zenés színházi előadásokon, mind pedig a klasszikus zenekari koncerteken kevesebb a fiatal. Szerencsére azonban rendeznek számukra olyan előadásokat, amelyekre a szülőkkel vagy iskolai szervezésben érkeznek a gyerekek. A lényeg: az ifjúságnak szóló produkciók, legyenek azok prózaiak vagy zeneiek, mindig a legjobbaknak kell lenniük! Ha ugyanis az első találkozás a különböző műfajokkal, operával, operettel jól sikerül, akkor kíváncsiak lesznek a folytatásra. Ha unatkoztak, ha rossz vagy nevetséges volt, amit láttak, hallottak, akkor nem lesznek kíváncsiak soha többet. Nem szabad elszalasztani az a lehetőséget, hogy pozitív élményük legyen! De ez így van az élet más területén is, akár a sportban, akár a tanulásban. A legfontosabb, hogy fogja meg őket és ragadja magával az élmény!

A KMO a szó legnemesebb értelmében otthona az Obsitos Fúvószenekarnak is. Ez egy remek dolog! Itt a zenekar nemcsak próbál, koncerteket ad, hanem felvállalták az együttes menedzselését is, mert a KMO-ban született meg a gondolata egy saját, művelődési házi fúvószenekar alapításának. A véletlennek és a szerencsének köszönhető, hogy megteremtődött az éppen gazdátlan „obsitosoknak” a lehetőség, hogy itt tovább tudnak muzsikálni. Bár az „obsitos” egy szomorú szó, hiszen a kiszolgált, megöregedett, elfáradt katonát takarja, mégis a zenekarban nemcsak nyugdíjas katonák, rendőrök, pénzügyőrök muzsikálnak, akik még mindig nagyon jó erőben vannak. Ha a KMO nem fogadja be, nem vállalja fel őket, és nem gondoskodik róluk, akkor számukra nem lett volna folytatás. Ez pedig életben tartja őket oly annyira, hogy az itt lévő nyolcvanévesek is aktívan részt vállalnak a zenekar életében, mert továbbra is van művészeti cél az életükben. Különösen örvendetes, hogy a zenekar egy része ma már fiatal, pedig ők bizonyára találnának maguknak máshol korosztályukból álló zenekart is, mégis ide jönnek, mert olyasmit tudnak ellesni, amit másoktól nem. A sok évtized alatt ezek a fúvósmuzsikusok ugyanis olyan talentumot, tapasztalatot, gazdag tudást szereztek, hogy a próbákon, a koncerteken, a baráti beszélgetéseken a fiatalok úgy érezhetik magukat, mintha egy mesterkurzuson lennének: első kézből, egymás mellett tanulhatnak az „öregektől”.

És ezzel párhuzamosan újra lett a fúvószene a kispesti utcán… Valóban. Most már évek óta megrendezik a Városháza előtt nyáron a Dél-Pesti Fúvószenekari Találkozót, amikor Kispest lakossága eljön meghallgatni az Obsitos meghívására fellépő baráti zenekarokat. Mindig remek és hangulatos családi program ez. Híve vagyok a családi programoknak, mert utána nem száll el az élmény, hanem el tudnak beszélgetni a látottakról, hallottakról. De ez nagyon fontos a zenekarnak, mert van cél, ok a próbálásra, mert szeretnek közösen muzsikálni, és egy-egy fellépés óriási öröm nekik is. De számtalan kerületi rendezvényen közreműködnek az Obsitos zenészei.

A zeneiskolán kívül van még egy fontos kapcsolódási pontja a zeneiskola névadójához… Szatmári László, a lánglelkű zenepedagógus olyan igazgató volt, aki színes, gazdag szakmai életű zeneiskolát teremtett. Ő nem csak jól tanított, de kiváló hegedűművész is. Emellett megalapította 1959-ben Parlando c. zenepedagógiai folyóiratot, egy nyomtatott alapú szakmai fórumot, amelyet a különböző helyeken tanító zenetanároknak hozott létre. A folyóirat neve is beszédes, hiszen a parlando jelentése egyértelműen nemcsak zenei, de magyar jelentése az „elbeszélve” előadásmódra utal. Engem 1972-ben kért meg Szatmári László, hogy legyek a társa szerkesztésben, és 1990-ben, amikor nyugdíj felé közeledve már látszott, nem folytatja tovább, átvettem tőle a felelős szerkesztői feladatot. A Parlando ma már az interneten éli önálló életét, nagyobb lehetőségek között, mint amikor még nyomtatott folyóirat volt. Az interneten ugyanis nincsen már terjedelmi határ, egy-egy számban száz fölött is lehet a megjelenő cikkek száma, az illusztrációk pedig „élhetnek”, akár filmek vagy hangfelvételek, akár színes képek formájában illusztrálják a szöveget.

Bár már rutinnal is megtarthatna bárhol, bármikor egy-egy előadást, de mégis, mennyit készül alkalmanként? Minden alkalommal újra meg újra végiggondolom az előadások menetét, nem meglévő jegyzetekből dolgozom. Mint ahogy egy jó tanár is mindig az adott osztályhoz igazítja a tanítandó anyagot, én is ugyanúgy építem fel az előadásaimat. Nem beszélve arról, hogy az ismeretanyagom változik, saját zenei táram is folyamatosan gazdagodik, amit szeretnék megmutatni. Nem utolsó sorban van olyan hely, ahová évtizedek óta visszajárok, ilyen például a Benczúr Ház, ahol 43 éve tartok előadás-sorozatot, és vannak, akik rendszeresen jönnek, sőt vannak, akik a fővárosi helyszínek mindegyikére eljönnek meghallgatni. Tehát ismétlésre nincs lehetőség! Éppen ezért nekem mindig újat és újat kell nyújtanom a közönségnek, mert ha nem, akkor rám unnak és elveszítem őket, nem jönnek többet. De magam is azt kívánom, hogy én se unjam meg, nekem is élményt jelent az újdonság varázsa!

Az interjú végeztével bizonyítandó, hogy nem a levegőbe beszélt, megengedi, hogy belenézzek „titkos”, számomra ugyancsak megfejthetetlen jegyzeteibe, ahol bizony tíz-húsz évre visszamenőleg őriz arról megjegyzéseket, hogy hol, mikor, milyen zenei részletet használt fel az adott zeneműből. Egy-egy helyszínen alkalmazott zenei illusztrációnak 5 év a „kihordási” ideje, azaz ezen intervallumon belül, már csak az unalom elkerülése végett is, ezek nem ismételhetőek!

p { color: #000000; line-height: 115%; orphans: 2; widows: 2; margin-bottom: 0.25cm; direction: ltr; background: transparent }p.western { font-family: "Liberation Serif", "Times New Roman", serif; font-size: 12pt; so-language: hu-HU }p.cjk { font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt; so-language: zh-CN }p.ctl { font-family: "Lohit Devanagari", "Times New Roman"; font-size: 12pt; so-language: hi-IN }