Inkább leszállok...

Középkorú nő pattant fel a 93-as autóbuszra a középső ajtón. Mikor felért és körbenézett, már látta, ebből baj lesz. Táskájában kotorva haladt céltudatosan, megállíthatatlanul az első ajtó felé. Nagy igyekezetében a kivágódó vezetőkabin-ajtó és a marcona bajuszos vezető akasztotta meg. „Tudja, hogy erre a járatra csak elől lehet felszállni....” − kezdte amaz emelt hangon. „Tudom, tudom, elnéztem, elnézést, itt a bérletem......” − hebegte, habogta emez. (Az illisztráció Mondik Noémi munkája)

Mindez nem számít, a sofőr széttárt karokkal magyarázott rendíthetetlenül utazási szabályról, felszállásról, kötelességről, bérletről, utazási fegyelemről. Emez pedig hallgatta és hallgatta egy darabig, majd csendben felnézett, belenézett a férfi szemébe és csendben megkérdezte: „Miért beszél velem ilyen hangon, nem vagyok bűnöző, tévedtem, rossz buszra szálltam, nem figyeltem, hogy ez egy „elsőajtós”, és bérletem is van....” Amaz mintha nem hallaná, amit a „rajtakapott” nő mondott, csak folytatta a kioktatást. A nő csak nézte és hallgatta még egy darabig, majd hóna alá csapta a táskáját, vetett még egy pillantást „ellenfelére”: „Nem megyek magával egy lépést sem, inkább leszállok!”, és faképnél hagyta a szónokló vezetőt, aki némileg magához térve megeresztett egy „azért ne szálljon le!” − mondatot.

Tévedni emberi dolog, tartja a közmondás. De mintha mostanában csak nehezen tudnánk különbséget tenni a tévedés, a csalás, a becsapás és a szándékos félrevezetés között, így emberi kapcsolatainkat, kommunikációnkat a bizalom helyett át-meg átszövi a gyanakvás, az előítélet. Jó, jó, de mit kezdünk akkor, ha jóhiszeműek vagyunk, utána pedig hideg zuhanyként ér bennünket a valóság, az óriási átverés. Mert például mostantól egy jó darabig nem fordul-e meg majd a fejünkben a tányérunkon terpeszkedő rántott hús láttán az étteremben, hogy vajon ételünk legális, ellenőrzött állományból származik-e, vagy esetleg lépfenével fertőzött. Vagy ki szavatolja majd annak a félmillió embernek a biztonságát, akik bízva a főpolgármester szavaiban és ígéretében, naponta kockáztatnak és utaznak az ugyancsak lerobbant állapotban lévő M3-as metróvonalon Újpest és Kispest között. Vagy miben bízzon az a cukorbeteg, aki azt olvassa, hogy évente a kilencezer lábat amputálnak csupán azért, mert az éri meg a magyar egészségügynek, holott ezek fele korszerű terápiával akár megmenthető lehetne. Vagy mostanság már hisszük is, meg nem is a véletleneket, a győztes pályázatokat, és már nem keressük, miért éppen „azok” kapnak lehetőséget arra, hogy vállalkozzanak, gyarapodjanak. Szemünk sem rebben már arra a hírre, hogy a felújított Várbazárba nem más élelmiszerlánc költözhet, mint a CBA.

Inkább leszállunk, mondanánk legszívesebben, de sajnos mostanában nem jön másik járat, mi pedig most itt maradtunk a megállóban bambán.