„Oly nehéz a választás...”?

Szerintem pedig nem, annak ellenére, hogy már csak napok, órák vannak hátra, és meglehetősen nagy a zűrzavarkeltés a választás körül. Soha nem látott mértékben, rafináltan nehezültek a választás körülményei, feltételei. Lelki szemeim előtt már látom azt a Szigetvár környéki választópolgárt, aki az országban leghosszabb, majd egy méteresre nőtt választási ívvel a kezében, amelyen 29 jelölt neve, pártja lesz feltüntetve, betekergődzik a lefüggönyözött szavazófülkébe, ahol majd innen is, onnan is lelóg a szavazólapja. És ezután jön még majd a bogarászás, a számára kedves, fontos jelölt, párt megtalálása és kiválasztása.

Négy év nekem untig elég volt ahhoz, hogy bizton meggyőződjem arról, hogy jó-e nekem, a családomnak, az ismerőseimnek, a barátaimnak az, ami ma ebben az országban az elmúlt négy évben történt.

El tudom már dönteni, hogy akarok-e minden hónapban forintos problémákkal küszködni és attól rettegni, hogy huszadikán már elfogy a fizetésem, vagy állandóan veszélyben van a munkahelyem.

És remélem, hogy egyre többen el tudják már dönteni, hogy ennek következtében akarják-e egyre többet mondani a gyerekeinek, hogy most nincs, majd a jövő hónapban, talán.

El tudom már azt is dönteni, hogy akarok-a bankoknak a szolgáltatással együtt járó tranzakciókért külön díjat fizetni, és a bankba betett pénzemért csak filléreket kapni, és így akarom-e a pénzemet a párnacihában őrizni.

Azt is tudom, hogy szeretnék újból bízni, hinni a törvényhozás szakmaiságában, a bíróságok pártatlanságában, a média függetlenségében, a korrekt tájékoztatásban, az adott szó, az ígéret visszavonhatatlanságában, a magántulajdon sérthetetlenségében. És szeretném remélni, hogy a gyerekek ismét mindent megkapnak a szükséges tudáshoz az iskolákban, ahol nem agyongyötört, „lelakott”, napi megélhetésükkel birkózó pedagógusok foglalkoznak velük.

Az sem kétséges, hogy el tudom már dönteni azt is, hogy akarok-e Paks 2 miatt dupla annyit fizetni az áramért, és devizában unokákig eladósodni.

És az sem kétséges, el tudom már dönteni, hogy jobban tetszik, ha majdani gyerekeim csak akkor mennek el hazájukból, ha kedvük tartja, és szabadon jöhetnek, mehetnek, tanulhatnak, dolgozhatnak a nagyvilágban, és hogy ne ereszkedik le újból a vasfüggöny Magyarország előtt.

Azt is tudom már, hogy az eltapsolt 3000 milliárd magánnyugdíj-vagyon, ha minden marad a régi, akkor soha sem kerül már jóváírásra, így bizonytalan lesz a nyugdíjas korom.

Abban is biztos vagyok, ha ma Magyarországon valaki a demokrácia, a szabadság után vágyik, tudja hová kell tennie az a bizonyos ikszet.

Aki pedig bizonytalan, annak azt javaslom, néhány nap múlva üljön le otthon a nagy fotelba, és gondolja végig, mikor tesz jót, ha a szívére vagy az eszére, a megérzéseire hallgat.

Egy szó mint száz: sorsunk így, vagy úgy a kezünkben van, és sok minden eldől azon a vasárnapon. Ahhoz azonban, hogy április 7-től valóban a többség akarata érvényesüljön, minden felelősen gondolkodónak el kell mennie április 6-án szavazni, mert a játéknak még nincs vége!