A kispesti X-faktoros

Eckert Anikót, a tavalyi X-faktor maholnap 21 éves kispesti résztvevőjét szinte befújja a márciusi viharos szél találkozónk helyszínére a kispesti Városházára. Míg sapkáját, haját zavartan igazgatja, szerényen szabadkozik. Pedig nincs oka erre. Mintegy nyolc hónapnyi énektanulás után jutott több ezer fiatal közül a legjobb 12-be, az élő adásba, ahol a harmadik fordulóig jutott.

A törékeny termetű lány, édesanyja elmondása szerint egyik napról a másikra vált felnőtté a verseny alatt. Kutyi, akit a verseny során mentora, Alföldi Róbert nevezett el így, örül annak, hogy helytállt, és hogy nagyon büszkék rá azok, akiket a legjobban szeret.

„Kutyi, én nagyon szeretem magát, bármi is történik!” Azért nem mindenki kap ilyen sms-t Alföldi Róberttől!

Ezt azután írta nekem, amikor kiestem a versenyből. Neki legalább úgy fájt, mint nekem a búcsú.

Róbert nevezett el engem, magam sem tudom miért, Kutyinak. Ő nagyon kellemes meglepetést okozott nekem, mert nem ilyennek gondoltam őt, kicsit félve gondoltam rá. Sokszínű, remek szakember, pszichológus, pedagógus. Tudott jó ízűen bolondozni, nevetni, olyan volt, mint valami nagyon közeli rokon! De a munkában nagyon határozottan foglalkozott velünk, követelt tőlünk. Mind a mai napig tartjuk a kapcsolatot, hetente biztosan beszélünk, vagy legalább sms-ben levelezünk.

A verseny miatt felfüggesztette jogi tanulmányait. Jog vagy éneklés?

Még nem tudom, de most az éneklésre koncentrálok. Jövő hónaptól elkezdek újból éneket tanulni, Csík Sándorhoz járok majd.

Mi volt a legjobb az X-faktorban?

A közös, gyakran az éjszakába nyúló próbák a többiekkel, a sok-sok nevetés! És a készülődés! Amikor a sminkszobából a fodrászhoz, a fodrásztól az öltöztetőhöz kellett menni, kézről-kézre adtak bennünket, és mindenki azon dolgozott, hogy rajtam minden úgy álljon, ahogy az a színpadon a legjobban mutat.

Mire emlékszik legkevésbé szívesen vissza?

A versenyen nagyon furcsa volt, hogy mellettem olyanok léptek színpadra, akik már hosszú ideje tanultak énekelni, az életüket tették fel erre a versenyre, én pedig már-már szemtelenül rövid idő alatt készültem fel. Én itt Kispesten azt szoktam meg, hogy szeretnek a körülöttem élők, akár a Gábor Áron Iskolában, akár a gimiben, ahová jártam. Itt pedig hirtelen bekerültem egy olyan csapatba, ahol nem mindenki úgy viselkedett velem, ahogy vártam, hittem olyan embereknek, akiknek nem kellett volna. Elég fájó volt, hogy pont így a verseny során sokszor ezeken a konfliktusokon járt az eszem, elvette a figyelmemet a fontos dolgokról. Sok volt az a rengeteg információ, ami ért engem, hirtelen nem tudtam ennyi mindent egyszerre feldolgozni.

És a kiesés?

Igazából már az elején éreztem, hogy itt gyakorlott, zenében nálam jóval képzettebb emberek vannak, úgyhogy a verseny különböző szakaszaiban „áldottam az eget”, hogy egyáltalán odáig eljutottam és megmutathattam magam, és azt hogy erre tényleg képes vagyok.

De ha nem esik ki, nincs a Nánási Pál-féle Csókterápia című fotósorozat!

Ördög Nóráék nagyon megszerettek engem Azt mondták, én vagyok a kedvencük, ezért amikor kiestem, férje a fotóművész Nánási Pál csinált rólam egy fotósorozatot, ahol több képen keresztül egyre több piros rúzsfolt van a testemen, és ennek következtében egyre boldogabb mosoly az arcomon. Remek munka volt, csodásak lettek a képek, valódi csókterápia! Köszönöm nekik!

Megismerik már itt Kispesten az utcán?

Igen! Ettől még mindig zavarba jövök!

Nem bántotta közönség negatív véleménye?

Sajnos elkövettem azt a hibát, hogy a verseny alatt elolvastam a nézők különböző kommentárjait. Ma már tudom, nem kellett volna! Én azt minden egyes nap a szívemre vettem. Ma már azt is tudom, bármilyen jót is csinálok, mindig lesznek olyan nézők, hallgatók, vagy környezetemben élők, akik kritikával illetnek.

Mi a legnehezebb egy ilyen versenyen?

Mikor az ember civilként csöppen egy ilyen közegbe, az a legnehezebb, hogy nem elég, hogy jól énekelsz, ezen kívül nagyon sokfelé kell figyelni, emberekre, helyzetekre, neveket kell megtanulni, információkat értelmezni, amelyeket bizony gyorsan és csupán egyszer mondanak el.

Ezért ha valaki vállalkozik arra, hogy jelentkezik egy tehetségkutató versenyre, akkor talán a legfontosabb ehhez, a határozottság, a tántoríthatatlanság és az elszántság. Ha én újra kezdeném, akkor biztosan várnék a jelentkezéssel egy kicsit. Azt gondolom, nem voltam úgy felkészülve erre, sem hangtechnikailag, sem rutinnal, sem pedig lelkileg, mint a többiek. Nekem szokatlan volt a színpad, az ének közbeni mozgás, a váratlan helyzetekre való spontán reakció. És talán nem kell annyira szerénynek lenni, igenis fel kell vállalni azt a teljesítményt, amit sikerült elérni.

A család büszke magára?

Nagyon! Még olyan rokonok is felhívtak, akikkel csak nagyon ritkán találkozunk, mert messzebb laknak, Ausztráliából is jött gratuláló levelem. De nemcsak ők, hanem a barátaim, a régi iskoláim tanárai is. Az általános iskolában már szinte minden osztályban tartottam élménybeszámolót a versenyről.