„Én, ha szomorú vagyok, akkor is énekelek!”

Kárász Eszter zenész társaival ma már igényes zenét játszik a legkisebbeknek, és dr. Bigyóként „gyógyít“ a Piros Orr Bohócdoktorokkal a beteg gyerekek kórházi ágya mellett. Műsoraival gyakran megfordul Kispesten. Legutóbb az Eszter-láncot a Mihály-napi búcsún, míg a Dalolkát a KMO Nyitott Könyvespolcának irodalmi délutánján a Köki Terminálban láthatták a kispestiek.

Honnan a zene szeretete?

Alapvetően zenész családban nőttem fel, ahol nem számított kipipálandó feladatnak és különleges eseménynek, ha elmentünk az Operába vagy a Zeneakadémiára. Fuvolatanár az édesanyám, így nekünk a zene a mindennapi élet természetes része. Otthon megtanultam, ha az ember fáradt, akkor dúdolva könnyebb szívvel megy haza mondjuk a nehéz napi munka után. Vagy amikor a gyerekeim nem akarnak a játszótérről eljönni, akkor is segít a zene: ilyenkor dúdolok nekik egy dallamot, amelynek ritmusára lépve sokkal könnyebbé válik a hazamenetelés is. Én ha szomorú vagyok, akkor is énekelek, ha vidám vagyok, akkor is! Ezért azt remélem, hogyha a gyerekeknek is testközelbe hozzuk a zenét, akkor nekik is könnyebb lesz az életük, és ezt a zeneszeretetet elviszik magukkal felnőtt korukra. Sokat foglalkozom a legkisebbekkel, az Eszter-lánc mesezenekar kifejezetten gyerekeknek, gyerekekkel játszik, de egyedül is muzsikálok nekik egy zenés foglalkozás, a Dalolka keretében.

Hány hangszeren játszik?

Azt szoktam mondani, hogy igazán egyen sem, úgy ahogy azt magamtól elvárnám. De ez persze így nem igaz, mert „használható“ szinten ukulelézem, furulyázom, fuvolázom, tilinkózom, zongorázom, gitározom.

Évek óta a Piros Orr Bohócdoktorok Alapítványnál „bohóckodik“, mint dr. Bigyó.

Bár gyerekszínészként nőttem fel, de amikor elsőre nem vettek fel a színművészeti főiskolára, elmentem tanulni és dolgozni a Pető Intézetbe, ahol mozgássérültekkel foglalkoztam. De hamar visszahúzott magához a színház világa. Így jó darabig kétlaki életet éltem. Sokáig kerestem azt, ahol mindkét énemet megtalálhatom: a játékot és a gyógyítást. Teljesen véletlenül találkoztam az Piros Orr Bohócdoktorokkal, és akkor egy hirtelen felismeréssel találtam meg magamnak azt a „szakmát“, amelyben színészként, bohócként, segítőként az egészségügyben dolgozhatok, másoknak, másokon segíthetek. Mára ez az egyik legfontosabb munka, feladat, amit csinálok.

Gyerekszínészként indult, a legnagyobbakkal lehetett együtt a filmvásznon: Törőcsik Mari, Hernádi Judit, Garas Dezső...

Akkoriban nem nagyon fogtam fel, hogy kikkel is lehetek együtt. De azt már gyermekfejjel is éreztem, hogy szerencsés vagyok, mert ott lehettem a közelükben. Ezen kívül gyerekként a Katona József Színházban is játszhattam együtt Csákányi Lászlóval, de a Magyar Rádióban Márkus László is „játszótársam“ volt. Ezek az élmények hihetetlen töltést adtak az életemhez. Furcsán hangzik, de ők mindig „kollégájuknak“ tekintettek, nem tanítottak, de akaratlanul is olyan dolgokat mutattak meg a szakmáról, úgy viselkedtek, olyan meghatározó volt a kisugárzásuk, ami megadta nekem a szakmai alapokat.

A nagy szerelem, a tangó!

Egy barátnőm kezdett el tangózni, és ő biztatott, egyszer menjek el vele. Elcsalt egy milongára, azaz táncestre, ahol első látásra beleszerettem a tangóba. De nem csak abba, hanem ott ismerkedtem meg a férjemmel is, aki akkoriban már régóta táncolt argentin tangót. Egyre többet táncoltunk együtt, ma meg már házasok vagyunk. Van két gyerekünk, a hét éves Dorka és öt éves Janka. Sokat énekelünk és muzsikálunk együtt, a gyerekek gyakran jönnek velem a koncertekre. Dorka már tanul furulyázni édesanyámtól, Jankának meg csuda szép hangja van.

Gondolom mások is mondták már, hogy külsőleg ugyancsak hasonlít Edit Piafra!

Sokan mondják, így lassan már elhiszem nekik! De nem szeretném őt semmiben utánozni! Úgy tíz éves lehettem, amikor először hallottam Piafot énekelni. Óriási élmény volt, a zsigereimig hatott. Felnőttként is hallgattam, hallgatom, ha bánatom van, vagy ha boldog vagyok, és mindig azt éreztem, hogy Piaffal nekem valamilyen dolgom van! Sohasem akartam énekelni az ő dalait nyilvánosan, mert azt úgy, ahogy ő teszi, úgysem lehet. Aztán megismerkedtem egy fantasztikus zenekarral, akikkel összeállítottunk egy életrajzi szövegekkel tarkított estet, amellyel megköszönhettem mindazt, amit nekem Edit Piaf adott. De továbbra is azt mondom, hogy semmiképp nem szeretném utánozni, csak megmutatni, mit jelentenek nekem ezek a dalok, amelyek úgy szólalnak meg, ahogy azt én, Kárász Eszter érzem és gondolom.