Hosszú az út Kispestről a Fidzsi-szigetekre

Adamcsik Ferencet, a 79 éves kispesti tengerész, akinek lakhelye ma már a Fidzsi-szigetek, de akinek szíve mindig Kispestre húz, és akinek mintegy 650-700 kagylóból, csigából álló gyűjteményét augusztus közepéig még néhány napig láthatják az érdeklődők a Wekerlei Kultúrházban. A közel 50 év kincsei a világ minden tájáról, az Indiai-, a Csendes- és az Atlanti-óceán vizeiről, valamint Dél-Afrika partjairól, a Földközi-tengerről, az Adriai-tengerről és az Indiai óceán szigetvilágából származik. Szívesen válaszol kérdéseinkre, de kicsit feszeng, hiszen soha sem gondolta, hogy neki egyszer kiállítást szerveznek.

Ez az első alkalom, hogy nyilvánosan megmutatta másoknak a gyűjteményét?

Nekem soha nem volt szándékomban, hogy kiállítsam ezeket, de kispesti szomszédom, a művészlélek Lukácsy Tibor könyvkötőmester barátom addig, addig rágta a fülemet, sőt kijárta a Wekerlei Kultúrház igazgató asszonyánál, úgyhogy nekiveselkedtünk, és összeválogattuk a legérdekesebbeket és legszebbeket. Az itt látható darabok mindegyikét én találtam, gyűjtöttem, preparáltam.

Mikor látta először a tengert?

A barátaimmal, már felnőtt fejjel merültem először, valamikor 1965 tájékán az Adriába. Elég volt néhány merülés, magával ragadott az a világ, amit ott láttam! Amikor valaki a vízben van és megtanul merülni, egy teljesen más világot lát, egy teljesen más életet él. Nincs súly, csak lebegsz zavartalanul, könnyedén, mások a színek, a zajok. Amikor látod a tenger világát, amellett hogy gyönyörű, szeretnél egyet-kettőt félretenni, megőrizni, másoknak is megmutatni.

Mi volt az első, amit merüléskor a felszínre hozott?

Határozottan emlékszem arra, hogy egy sonkakagylót az Adriáról, ezt el is hoztam most is magammal. Elég nagy, tényleg hasonlít a „névadóhoz“.

Melyik gyűjteménye legkülönlegesebb darabja?

Sajnos azt nem állítottuk ki. Madagaszkár melletti merüléskor ugyancsak mélyen találtam egy csodálatos soft korallt, amelyre egy csipkekorall volt ránőve. Hogy össze ne törjem, ezt az ölemben hoztam haza a repülőgépen, úgy óvtam, mindenki rajtam nevetett.

Kispesti gyerekként miként szereti meg a vizet?

Szüleimtől óriási szabadságot kaptam. A Rózsa téri iskolába jártam, onnan voltak a barátok, akikkel a nyári melegben együtt jártunk a Kis-Dunára, vagy a hideg vizű, meszelt medencefalú Hattyú strandra, mert az volt a törzshelyünk, úgy lógtunk be a kerítésen keresztül.

Akkoriban gondolta volna, hogy egyszer a Fidzsi-szigeteken fog élni?

Nem is tudtam, hol vannak, de hogy egyáltalán léteznek a Fidzsi-szigetek! De arról álmodoztunk, hogy valaha a tengerre kijutunk. Aztán jóval később, amikor már hallottunk a nagy tengeri merülésekről, Cousteau kapitányról és az ő búvárhajóiról, egyre közelebb került ez a világ is. A véletlen úgy hozta, hogy valaki elvitt engem a Ferencvárosi Búvárklubba. Mivel semmink nem volt és az eredeti szakmám esztergályos, nekikezdtünk házilag búvárfelszerelést gyártani és rendszeresen merültünk, ahol csak tudtunk. Ennek az lett a következménye, hogy én otthagytam a jól fizető állásomat, és elhelyezkedtem a Duna Tengerhajózási Vállalatnál, és így eljutottam végre a tengerre.

Milyen egy európainak Fidzsin élni?

Nem egyszerű és nem könnyű. A fidzsiek ma is sok tekintetben igen egyszerűen, igénytelenül élnek. Az emberek még most is zárt, törzsi formában élnek, gyűjtögetnek és halásznak, sajnos nincs is igényük másra. Kielégítő, ízletes, ám hihetetlenül alacsony színvonalú, egyhangú az élelmezés. Ha hazai ízre vágyom, mondjuk egy pörköltre emlékeztető ételt szeretnék, akkor azt magamnak kell itthonról vitt alapanyagokból, fűszerekből elkészítenem, mert sehol a szigeten nincs ilyesmi. Jártam úgy, hogy Suva-ban, a fővárosban magyar gulyással hirdette magát egy kínai vendéglős, ami persze cseppet sem hasonlított a hazai ételre. Még vitába is keveredtem vele, hogy nekem ne meséljen a magyar gulyásról, mert én magyar vagyok.

A helyieknél én kicsit másképpen és sokkal jobban fűszerezem a halakat, így sokkal ízletesebbek az ételeim. Vagy míg ők az olcsó, sekély vízben, minden különösebb nagy erőfeszítés nélkül megfogható halakat eszik, addig én a mély tengerekből hozok magamnak ennivalót.

Ennyi év után én most már azt mondom, hogy a „fidzsi loló”, legalább annyira jó, mint a hazai halászlé! A recept ugyancsak egyszerű: éppen csak megkapatott 2-3-féle kissé zsíros halat felengedem pirított hagymára öntött két-három kókuszdió húsából készült nagyon sűrű tejjel, amelyhez hozzáadok magyar édes-nemes és helyben termelt paprikát, na meg csilit, hogy erős legyen, majd összefőzöm.

Mennyi időt tölt itthon? Mivel telik az idő?

Évente 2-3 hónapot ilyenkor nyáron a nagyapai házban, a húgomnál. Régi és új barátaim várnak mindig haza. A családomon kívül itt van például dr. Tyahun Szabolcs hidrobiológus, aki segítette a kiállítás szakmai összeállítását is, sőt a címét, Tenger ékszerei, is ő kölcsönözte. Hiába vagyok a világ másik felében e-mailen sokakkal tartom a kapcsolatot.