
Törékeny nő őrnagyi rangjelzéssel
Gyakran tűnik fel a híradókban Petróczi Tímea, a BM Kataszrófavédelmi Főigazgatóság szóvivője. Interjút kértünk tőle, és bokros teendői ellenére viszonylag rövid határidővel kötélnek állt.
- Tűzoltóautó volt a jele az óvodában? Hogyan került a tűzoltókhoz? Mi vonzotta oda?
-Nem, nem tűzoltóautó volt a jelem az oviban. Vitorláshajó volt, imádok is vitorlázni. A tűzoltói hivatással való kapcsolatom sokkal korábban, már születésem pillanatában eldőlt, hiszen édesapám erre a hivatásra tette fel az életét. Számos tűzoltónapi és gyermeknapi élményem van gyerekkoromból. Már kicsi koromban is a családi életünk része volt ez a szakma, annak minden előnyével és nehézségével együtt. Édesapám vonulós tűzoltóként kezdte a pályáját, akkoriban 24-24 órás szolgálatot teljesítettek, vagyis sajnos nem tudott annyit velünk lenni, mint szeretett volna. Nekem az e hivatást űző emberek – valószínűleg a gyerekkori hatások miatt – mindig is a „hősök” kategóriájába
tartoztak.
-Hogyan alakult a pályája? Ön is vonuló tűzoltóként kezdte?
-A családi hagyományok és az élmények ellenére nem ebbe az irányba indultam el, amikor a továbbtanulásról döntöttem. Humán területen szereztem diplomát és fejvadászként dolgoztam különböző munkaerő- közvetítő cégeknél. Az azonban tény, hogy a szakdolgozatomat a tűzoltókról írtam. Ebben is azt kutattam és taglaltam, hogy milyen emberek és miért választják ezt a hivatást. Lehet, hogy mégis kódolva volt, hogy erre a pályára kerüljek. Közel 4-5 évnyi, a versenyszférában végzett munka után édesapám unszolására felvételiztem a Pest Megyei Katasztrófavédelmi Igazgatóságra. Megfeleltem a pszichológiai és a fizikai alkalmassági vizsgálatokon, így kerültem a Megelőzési Osztályra, ahol 7 évet töltöttem.
- Nem szoktak meglepődni azon, ha egy idegennek elmondja mivel foglalkozik?
Természetes, hogy mikor közlöm valakivel, tűzoltó vagyok, akkor mindenki kíváncsisággal vegyes csodálkozással néz rám. Egyből az a kérdés, hogy igazi bevetéseken részt veszek-e és az milyen élmény. Ilyenkor mindig helyesbítem a képet, elmondom, hogy én „papírtűzoltó” vagyok, azaz nem vettem részt valódi bevetésen, mindössze a kiképzésem során végrehajtott gyakorlatokon szembesültem azzal, valójában mit is jelent tűzoltónak lenni. Az én munkám hatósági munka volt, és miután megyei igazgatóságon dolgoztam, jórészt másodfokon lévő ügyekkel találkoztam, vagyis ritkán érintkeztem „face-to-face” az ügyfelekkel.
- Milyen a tűzoltók, katasztrófavédők megítélése Magyarországon?
- A tűzoltó hivatás megítélése Magyarországon éppen olyan, mint bárhol a világban. Szerintem a társadalmi elismertség annak köszönhető, hogy pontosan lehet tudni: akik ezt a pályát választották, azok ezt biztosan nem elsősorban a pénz miatt tették. Ráadásul a tűzoltók azok, akiknek a munkája látható, nyomon követhető, ők azok, akikkel akkor találkozik az ember, amikor nagy a baj, sokszor csak ők képesek segíteni.
- Most Ön a Katasztrófavédelem egyik „arca”, a Főigazgatóság szóvivője. Mennyire mozog otthonosan az újságírók világában? Nem volt nehéz megszokni ezt a teljesen más típusú munkát?
- Azelőtt, hogy a BM OKF szóvivőjeként kezdtem dolgozni, nem volt túl sok alkalmam arra, hogy újságírókkal, médiumokkal bármilyen szinten is kapcsolatban legyek. Néhány rendezvényen persze találkoztam újságírókkal, riporterekkel, operatőrökkel, de ritkán fordult elő ilyesmi. Ezzel együtt így utólag úgy gondolom, ez a munka egy törvényszerű váltás volt az életemben. A Pest Megyei Katasztrófavédelemnél napra pontosan 7 évvel azelőtt lettem hivatásos tűzoltó, és mivel van némi spirituális érdeklődésem, ezért hiszem, hogy 7 évente az ember testileg és lelkileg is új szakaszba lép, ami azzal jár, hogy újragondolja az életét és ez persze változásokat hoz. A munka teljesen más, mint az, amit a megelőzési területen végeztem, ott a jogszabályok meghatározott keretet és ritmust adtak a munkának. Ez a terület viszont kiszámíthatatlan. Amikor felébred reggel az ember, nem tudhatja, hol, kinek és miről nyilatkozik aznap, sőt azt sem, mikor ér véget a napja. Ebből a kiszámíthatatlanságából következik a változatosság és a folyamatos pörgés is, mindez persze eleinte szokatlan volt számomra. Mostanra viszont hozzáigazítottam az életemet és már sokszor úgy érzem, ha majd egyszer eljön az újabb váltás ideje, még hiányozni is fog.
- Vállalna más szervezetnél is szóvivői munkát?
- Ezen nem gondolkodtam még. Első lendületből valószínűleg azt válaszolnám, hogy nem, hiszen ez nem „csak” szóvivői munka, hanem egy hivatás is, olyan, amelyet tényleg közel érzek magamhoz. Vagyis megvan az a szükséges plusz, amitől teljesnek, kereknek érzem ezt a munkát. Hozzátartoznak azok az emberek, akik jelenleg körülvesznek, a szakma, amely az én véleményem szerint tartást ad az embernek. Ez így együtt teszi széppé és igazán szerethetővé azt, amit csinálok. Jó érzés egy társadalmilag elismert csapat tagjának lenni.
- Miért szereti a jelenlegi szakmáját? Mit tudna belőle elhagyni?
- Tetszik az, hogy a bajban ismerszik meg mindenki. Az elmúlt időszak katasztrófái hatalmas leckét adtak, rengeteget tanultam ez idő alatt, határozottan úgy gondolom, profitáltam belőlük.
- Két telefonon is elérhető, nem utálja már ha megcsörrennek? Az általában bajt jelent.
-Természetesen, amikor megcsörren a telefon, az nem mindig jelent jót. De idővel megtanulja ezt kezelni magában az ember. Mintha egy gombot nyomnának meg, végigpörgetem, hogy mi a dolgom, és csak amikor túl vagyok a feladaton, a nyugodt percekben, órákban adom át magamat egy picit annak, hogy érzelmileg is végigjátsszam és lezárjam azt, ami történt. Erre nagy szükségem van ahhoz, hogy utána újult erővel vághassak neki a következő feladatnak.
- Nem megterhelő a szinte állandó készenlét?
- Természetesen az állandó készenlét, behatárolja a mindennapjaimat, azt, hogy mennyire tervezhetek. Viszont olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy mindig volt társam a szóvivői munkában, akivel meg tudom osztani a terheket és igazi csapatként dolgozhatunk. Így a kihívások sem olyan nagyok. Ráadásul a munkámat sokban segíti, hogy a szakma első számú vezetője minden támogatást megad nekünk. Bármikor fordulhatok hozzá a kérdéseimmel és eddig egy sem maradt megválaszolatlanul a részéről. Nem érzem tehát úgy, hogy egyedül lennék hagyva.
- Mire jut ideje? Hogy tolerálják a barátai a kevés szabadidőt amit velük tölthet?
- Természetesen a barátaim egy része kevésbé tolerálta a megváltozott életritmusomat, azt, hogy kevesebbszer érek rá, azt is kiszámíthatatlanul. Némelyiküket éppen ezért el is veszítettem. Ugyan csökkent a barátaim száma, rájuk azonban bármikor számíthatok. Ilyen barátból sok ember egynek is örülne, tehát nagyon szerencsés vagyok, hiszen több ilyen is jutott. A másik támaszom a családom, akik maximálisan mellettem állnak és támogatnak.