2024. június 14., péntek, Vazul
Március 21-én adták át a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége Radnóti Miklós antirasszista díjait. A díjazottak között volt Iványi Miklós, aki 2001 óta szolgál Kispesten, a metodista gyökerű Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség lelkészeként. Felesége tanár, kilenc gyermekük van.
A díj kapcsán kerestük fel templomában, ahová találkozásunkkor szociálisan rászorultak korrepetálásáról, vidékről érkezett, és rövid szusszanás után kérdeztük hitről, ateizmusról, humanizmusról, rasszizmusról, családról, személyes példamutatásról.
Mi a prioritás az életében, munka, család, mások segítése, hitélet?
Nyilván a hit, az Istennel való kapcsolat a legfontosabb, és az az optika, iránymutatás, hogy miként kell élni, járni a világban. Ebben partner a családom, de elsősorban a feleségem, így nem szenvedtek, szenvednek hátrányt ők sem emiatt. Elviselték, elviselik az „őrültségeimet”!
Készítsünk rövid „leltárt” a családtagokról!
Kilenc gyerek, két unoka. A legidősebb gyerekünk 38 éves, a legfiatalabb is már 21 esztendős.
El tudná képzelni, hogy nem ilyen népes a családja?
Nem verseny ez! Hálás vagyok Istennek, hogy nálunk ennyi gyermek van. De azt gondolom, hogy ugyanolyan értékes az a család, ahol csak egy vagy két gyereket vállalnak.
Mennyi időt töltenek még családként együtt?
Mivel zömében felnőttek, így nincsenek állandóan itthon, már nem velünk élnek. De ezért vannak azok a különleges alkalmak, amikor mindenki megjelenik az otthonunkban. Ha például az egyik családtag elutazik hosszabb időre, mert úgy látja, hogy külföldön jobban tud majd boldogulni, akkor biztosan összeszalad az összes gyerek, hogy együtt elbúcsúzzanak. Vagy ha valakit, valamilyen bántalom ér, akkor is biztos lehet abban, hogy a testvérei ott vannak mögötte. De ugyanígy izgatták a gyerekeket a velünk szülőkkel, vagy az egyházunkkal történtek is. Édesanyjuk hosszú éveken át sokszorosan kitüntetett, közkedvelt pedagógusként, matematikatanárként dolgozott, de a státusztörvény miatt nem írta alá a munkaszerződését, így jelenleg három műszakban minőségellenőrként dolgozik, fizikai munkát végez. Az utolsó tanítási napon valamennyi gyerekünk ott volt vele. Ezek fontos események, ha tetszik, „ünnepek”, visszajelzések. Ilyenkor mindig arra gondolunk, hogy valamit örökségül tudtunk adni nekik, és ez nem a „hívőségükben” mutatkozik meg elsősorban, hanem van bennük belül valami, ami ennél sokkal fontosabb!
Ők is gyakorolják a hitéletet?
Azon a hőfokon, amelyen a feleségem és én, már nem. De az a környezet, hangulat, amiben felnőttek, mozogtak, éltek, megérintette őket is. Gyerekeink érzékenyek és szeretetteljesek.
Lelkészként hogyan dolgozza fel ezt?
Nagyon sokáig én magam sem voltam hívő ember! Bár lelkészcsaládból származom, ahol 11 gyerek élt együtt, szüleink is megpróbáltak bennünket olyan közegben nevelni, ami szerintük megfelelő volt nekünk, de ebből sajnos nem sikerült megtérnem, mert oly sok méltatlan hívőt láttam magam körül, akiket megvetettem, ami nem segített eljutni Istenhez. Aztán eltelt jó néhány év, és rádöbbentem, hogy nincs igazam. Megtapasztaltam Isten létét, aki a segítségre szorulóval akart kapcsolatot teremteni, és ez engem mélyen érintett.
Mit adtak, adnak útravalóul a gyerekeiknek?
Az édesapám mondta az egyik testvéremnek, és ezt a gondolatot többször átadtam már én is: sohase zavarjon, ha igazad van, de egyedül maradsz, mert akkor is te leszel többségben, mert azoknak a lelkiismerete is veled lesz, akik nem merték kimondani azt, hogy igazad van! Talán sikerült valami ilyesmit útravalónak a gyerekeknek átadni. Bizony nem egyszerű az élet, de nem szabad feladni, és nem szabad konform emberré válni! Szabad és kell küzdeni az emberi méltánytalanság miatt és ellen.
Hol a kapcsolódás az ateisták és a hívők között?
Sokkal több ateista barátom van, mint hívő. Nekem elég, ha „csak” humanista az ember, mert ez valahol összeér azzal az etikai normával, amelyet Isten elvárásaival összevethetünk. Sok esetben megszégyenítő az, ahogy egy magát hitetlennek valló, gondoló ember viszonyul az őt körülvevőkhöz, a problémahegyekhez, szemben az egyházzal vagy annak képviselőivel. És nem azért tesz jót, mert Istennek tetszeni akar, hanem mert belül van valami, amit hitem szerint Isten ugyancsak „igenel”. Mert nem az a kérdés, hogy hiszünk-e Istenben, hanem az, hogy Isten hisz-e bennünk? Ha végiggondoljuk, ez egy megrendítő dolog.
Tapasztal rasszizmust Kispesten?
Szerintem nincs olyan hely ma a nagyvilágban, ahol ne lenne rasszizmus, annak ellenére, hogy vannak, akik kulturális szempontból ezt nem szívesen vallják be. Ilyenkor szokott az elhangozni érvként, hogy „nekem vannak cigány és zsidó jó barátaim…”. De nem hiszem, hogy Kispest jobban, vagy kevésbé lenne érintett, mint bármelyik szeglete a fővárosnak, az országnak.
Egyedülálló az a szolgálat, amit a háború kitörése óta, több mint két éve az otthon maradt ukránokért, illetve az ide menekülőkért tesznek...
Nem volt kérdés, hogy segítsünk! Ahol baj van, ott kell lenni! Hitem szerint, ha Jézussal akarunk találkozni, akkor oda kell menni, ahol rászorultak vannak, mert Jézus nem érzi jól magát fényes palotákban, épületekben, látszatszituációkban, mindig ott van, ahol szükség van rá, mindig a szenvedő és a marginalizálódó ember pártján, oldalán áll. Mi pedig együtt megyünk mindenkivel, aki segíteni akar! Ott nem az a kérdés, hogy ki ateista, ki hívő, kinek milyen a vallása, származása, nemi orientációja! Egy szuverén országot megtámadtak, borzalmas dolgokat láttam. Megaláztak, meggyaláztak emberi mivoltukban sokakat. Több mint 35 alkalommal voltam már eddig Ukrajnában a háború alatt. És nagyon örülök annak, hogy a kispesti önkormányzat is fontosnak gondolta, hogy segítsen. A háború kitörésekor azonnal befogadóállomást alakított ki a menekülőknek, és jelentős összeggel támogatta Makariv térség újjáépítését.
Ez a sok szörnyűség nem rendíti meg a hitet?
Amit láttam, az maga a pokol! De a válaszom is egy kérdés: meddig terjed az ember hatalma, és hol van az a pont, amikor Istennek korlátoznia kellene az ember döntési szabadságát? Amikor emberről beszélünk, akkor méltóságban is gondolkodunk, ám hogy ezzel nem tudunk élni, rendkívül sajnálatos. Hitem szerint Isten nem rendőr, aki fújja a sípját, vagy ráver az ember kezére, ha rosszat tesz, helytelenül cselekszik, de jelen van még ebben a pokolban is. Ennyi igaz, szabadságért küzdő emberrel még soha nem találkoztam, mint ebben a borzalomban! Sajnos a szabadságnak ára van! Sokan ártatlanul és meg nem érdemelten az életükkel fizettek, fizetnek majd érte.
Mi a viszonya a napi politikához?
Mostanság szitokszóvá vált a politika, miközben nagyon fontos része a mindennapi életünknek. Az ember véleményt alkot, ha valamiről megvan a látása, elképzelése. Ez bizony még azokat is izgatja, akik kézzel-lábbal tiltakoznak ellene. A gondolkodó embernek fontos, hogy bizonyos társadalmi folyamtokról legyen véleménye, kiderüljön, hogy miként vélekedik. Fontos az is, hogy az ember kimondja és vállalja a véleményét még akkor is, ha az a többségnek esetleg nem tetszik vagy nem szimpatikus. Az más kérdés, hogy a templomban nem erről prédikálok!
A koronavírus-járvány idején a hitélet az online térben folyt. Visszatértek a hívek a templomba?
Szinte minden közösségben érezhető ennek a kedvezőtlen hatása. De ez is kettős, merthogy rákényszerültünk az online istentiszteletekre, ennek pozitív következményeként többen kezdtek el követni bennünket. De ettől bizony elkényelmesedtek az emberek, és nem indultak már el a templomba. Ennek ellenére nem tehetjük meg, hogy nem élünk ezekkel a virtuális lehetőségekkel!
Meglepte, hogy antirasszista díjat kapott?
Fontos, hogy felfigyeltek arra a munkára, amit a közösségünk végez. Az ember pironkodik is, hiszen csak azt teszi, amit Isten elvár tőle, de ha ez a munka átlép egy küszöböt, amire felfigyelnek, akkor ez a díj jelzés arra, hogy fontos a társadalomnak, amit csinálunk. Ezért örülök, hogy mások gondoltak erre is!

 

© 2008-2024 Kerületi magazinlapok. Minden jog fenntartva.