2019. július 17., szerda, Endre és Elek

Romhányi András, Kispest díszpolgára, az „ízig-vérig” népművelő

Kispest
2019. július 11. csütörtök Írta: Varga Ibolya

Az ünnepi képviselő-testületi ülésen hosszan tartó, egyetértő taps fogadta a bejelentést: Romhányi András Kispest díszpolgára lett. Kispest-szerte szinte mindenki ismeri őt, többek között, mint a Wekerlei Séták alapötletének, a Wekerlei Székelykapu Napok, a Wekerlei Nyári Szabadegyetem kigondolóját, megvalósítóját, a Wekerlei Életfa egyik alkotóját.

 

Kispest közművelődési életében 46 éve szolgálatban álló, számtalan civil kezdeményezés, szerveződés központi alakjával, Romhányi Andrással a Szent Iván-éji „tüzes este” után beszélgettünk, ahogy ő mondja, „a Wekerléről”, a helyi közösségek erejéről, felelősségéről és még sok minden másról.

 

Igazán tetszetős fa tűzszobrok készültek most is Szent Iván-éjre! Kinek a keze munkáját dicsérik?

Minden évben nagy érdeklődés kíséri a Szent Iván-éji tűzszobor-gyújtást. Az alapötlet egy telepen élő észt fiútól származik, aki elmesélte, hogy náluk otthon, Észtországban tűzszobrokat csinálnak Szent Ivánkor. Nálunk, a Wekerlén egy nyolcfős alkotói csapat találja ki immár hetedik éve, hogyan nézzen ki, milyen tartalmat közvetítsen a wekerlei szobor, ami majd a látványt adja. A szobrot idén is ennek a csoportnak a tagjai hozták létre.

 

Azt mondta a díjátadón, hogy a szülőhely, Kispest, a Wekerle, olyan tartást adott önnek, ami egy életen át elkíséri. Negyedik generációs wekerleiként mit jelent ez?

Egy József Attila-idézetet is mondtam: „engem sejdít a munkás teste két merev mozdulat között; rám vár a mozi előtt este suhanc, a rosszul öltözött”. Fontos, hogy az én életemben Kispest és a Wekerle együtt jelenti mindezt. Ifjúkoromat itt éltem le a telepen, bár mi akkoriban a kispesti területen, a Wekerle szélén laktunk, de kötődni mindig „a Wekerléhez” kötődtem. A Kós, akkor még III. számú általános iskolába jártam alsó tagozatra, majd a felső tagozatot a II. számú, ma Erkel iskolában végeztem el. Minden barátom wekerlei volt, így én is wekerleinek tartom magam, többek között azért is, mert az egyik dédanyám volt a telep első tanítónője. A másik dédanyám itt egy varróiskolát vezetett. Családi alapon olyan gyökerekkel rendelkezem, ami mindenképpen a Wekerléhez köt. És igen, az Ady mozi előtt, mint ahogy József Attila is írja, bandáztunk, először még motor nélkül, majd motorral, és ha nem is voltunk rosszul öltözve, mégis egyszerű srácok voltunk.

A fiatal, polgári környezetben élő „Romhányi” mit tanult a különböző társadalmi rétegektől?

Kezdő mérnökként a Ganz Műszer Művek kispesti gyárában dolgoztam, ahol a munkás fiatalokkal jó viszonyban voltam, együtt fociztunk, söröztünk. Tőlük sokat tanultam. Nem túlzás, ha azt mondom, a világra való ráeszméléshez sokat segítettek a wekerlei csibészek is, akik a haverjaim voltak. Mennyi mindent tanultam tőlük! Sokszor butaságokat, „jópofaságot” is, de mindent egybevetve, az élethez való hozzáállást mindenképpen! Amilyenné váltam, ahhoz mind-mind ez a környezet is segített!

Ez is hozzájárult, hogy „ízig-vérig” népművelő lett!

Meglehet. Egyik barátom mindig azt mondja nekem, te vagy az utolsó igazi népművelő Magyarországon. Ez azért túlzás, bízom benne, hogy nem így van. Vallom, hogy egy népművelőnek műveltnek és tájékozottnak kell lennie. A népművelés részben szakma, részben hivatás, de életforma is. Ennek szakmai részét meg lehet tanulni, de a hivatás részét nem. Mint ahogy a „pedagógusságot” sem lehet megtanulni, valaki vagy az, vagy nem. Az embernek vannak tapasztalatai sokfelől, de az már rajta múlik, hogy mennyire nyitott a világra, hogy vannak-e receptorai, észreveszi-e, milyen jelzések érkeznek hozzá, na ez az, amit nem lehet megtanulni! Azt gondolom, hogy életem során mindig elhivatottan néztem körül, sok mindennel foglalkoztam kezdetektől fogva, cselekvően reagáltam a körülöttem lévő világ jelzéseire, hiszen csak itt, Kispesten megalakítottam és működtettem ifjúsági klubokat, irodalmi színpadot, a chilei események hatására létrehoztam és vezettem a Venceremos Ifjúsági Szolidaritási Klubot a hetvenes években. Mindenre nyitott és érzékeny voltam, és vagyok most is.

Miben rejlik Wekerle különlegessége, ha tetszik, csodája?

Bár a Wekerlét munkástelepnek tartották, és sokan annak is hívták, sohasem volt igazán az. Kezdettől fogva állami, polgári alkalmazottak, pedagógusok, rendőrök, postások, vasutasok is éltek itt. Mi is polgári családként tekintettük az otthonunknak, hiszen édesanyám óvónő, apám a Csepeli Csőgyárnak volt az igazgatója, a nagymamák háztartásbeliek voltak, az egyik nagyapám rendőr volt, a másik pedig a Ganz MÁVAG-ban volt hivatalnok. Ami zseniális, hogy az épített környezet elég hamar egységbe kovácsolta a legkülönbözőbb vidékekről ideköltöztetett, különféle társadalmi státuszban élő embereket. A polgári mentalitás viszonylag egységes volt, a munkások pedig még nem voltak igazi munkások. A telepet azért építették a XX. század elején, mert az akkor hirtelen fellendült gyáripar sok paraszti származású munkaerőt vonzott, és nekik lakásra volt szükségük. Akik idejöttek, első generációs munkásként még nem voltak munkás mentalitásúak, félig parasztok maradtak. Ha valaki megnézi a régi képeket, a Wekerle akkoriban kis falu volt leginkább. Az volt a zseniális, hogy ez sokféle kultúrájú ember viszonylag hamar közösséggé vált. Ez volt a Wekerle csodája hosszú időn keresztül. Itt kell megjegyezni, hogy a hatvanas években le akarták bontani a telepet, hogy ide is 8-10 emeletes lakóházakat építsenek, hiszen az „embersiló” így sokkal több munkaerőt lett volna képes „tárolni”..

Wekerle állandósága mellett sokat változott az elmúlt években…

Szerencsére a Wekerle még megmaradt olyannak, amilyen volt: békésnek, zöldnek, nyugodtnak, élhetőnek. Bizonyos értelemben ma már státuszszimbólummá lett. Ez vonzotta ide az újonnan betelepülni vágyókat, immár módosabbakat. Ez sajnos nem jó a telepnek! Az ő kultúrájuk, életfelfogásuk már más, és úgy tűnik, nem is szeretnének asszimilálódni. Először csak nádkerítést emelnek a szomszédok felé, később már kőfalat építenek, az „én váram, az én házam” szemléletben bezárkóznak, nem nagyon törődnek az itt lévő közösséggel. Nagyon furcsa ez a mentalitás, hiszen éppen abból zárják ki magukat teljesen, amiért idejönnek. Sokan nem tartják be az ide vonatkozó szigorú építési szabályokat sem, összképromboló változtatásokkal alakítják át lakásaik homlokzatát! Ha pedig megunják, eladják, elköltöznek innen. Ez semmiképpen sem jó, mert az a fajta összetartás, összetartozás, ami korábban jellemző volt, sérül. Sajnos.

Az elöregedés jellemzi a telepet?

Részben jellemzi, ennek következtében egyre több a betelepedő, a korábbiakhoz képest nagyobb a mozgás. Ugyanakkor jönnek fiatalok is, akik gyerekekkel együtt érkeznek, vagy költözés után nem sokkal már ide hozzák világra gyerekeiket. Ez viszont nagyon jó, de nagy felelősség is a közösségnek.

Erről is szólt az idei Wekerlei Nyári Szabadegyetem is! Hogyan lehet itt tartani a betelepedő fiatalokat, mit tehet a közösség az itt élő gyerekekért?

Ez alkalommal a felső tagozatos gyerekek kerültek gondolkodásunk középpontjába. Ez a korosztály volt a legfontosabb most számunkra. Ezek a gyerekek most 11-14 évesek, akkor születtek, amikor a Wekerlén újrapezsdült, lendületet kapott a közösségi élet. Új vezetőség érkezett a Wekerlei Társaskör élére, újragondolták az önkéntes munkát, új programokat, rendezvényeket kezdtek szervezni, erősödött a közösségben való gondolkodás. Ezek a gyerekek ebben nőttek fel. Egy wekerlei gyermek számára az a természetes, hogy ha megy az utcán, figyelnek rá, mert a „falu szeme” még mindig rajta van, a közösségi gondolkodás védi őt. Hozzászoktak ahhoz is, hogy a szüleik elmennek önkéntes munkára, és gyakran magukkal viszik a gyerekeket is, ahol találkoznak egymással, jól érzik magukat, és hamar rájönnek, hogy ez jó dolog, mert ez a közösség feladatot, biztonságot és tartást is ad.

De óriási felelősség is, hiszen az itt élő gyerekek mentalitása, hozzáállása, életfelfogása is más lesz, komoly meglepetések, csalódások érhetik őket, ugyanis ezt a biztonságot a nagybetűs életben nem kapják majd meg!

Így van! Nekik nincs összehasonlítási alapjuk, mert ezeknek a gyereknek a többsége egy zárt közösségben, a Wekerlén éli a mindennapjait, így azt hiszik, hogy ilyen a világ. Pedig sajnos nem, még akkor sem, ha ilyennek kéne lennie! Az itt élő gyerekek többsége bölcsődébe, óvodába, általános iskolába valamelyik önkormányzati, állami intézménybe jár. Középiskolába azonban többnyire már nem a Deák gimibe mennek, hanem bekerülnek a nagyvárosba, ahol találkoznak egy egészen más, számukra idegen mikrokultúrával. Ott az osztálytársaik nem értenek bizonyos dolgokat, ami nekik, wekerleieknek természetes, kézenfekvő, nyilvánvaló. És mivel ebben az életkorban az egymás cikizése, zaklatása amúgy is gyakori, a wekerlei gyerekek védtelenek, kikezdhetőek lesznek. Furcsán néznek rájuk, hogy ők ingyen szednek szemetet, hétvégeken önkéntes munkát végeznek. Ezért a gyerekek sajnos elbizonytalanodhatnak, de nemcsak magukban, hanem a szüleikben, a környezetükben élőkben is, hiszen ebben az életkorban a korosztályi csoport véleménye a leginkább meghatározó. Feladatunk tehát a gyerekeket felvértezni, érvekkel ellátni, hogy bátran felvállalják önmagukat. A másik gond, hogy ennek a korosztálynak nagyon kevés szórakozási lehetősége van helyben. Ezért elindulnak a romkocsmák és egyéb szórakozási lehetőségek felé, sokszor a szülők sem tudják, merre járnak, mi történik ott velük. Tennünk kell azért, hogy a gyerekek itthon is találjanak maguknak szórakozási lehetőséget, esetleg hívják ide az osztálytársaikat is, nézzék meg, hogyan lehet élni itt, a Wekerlén. Ezért is volt egy szekciójuk ezen a szabadegyetemi napon, ahol elmondhatták a véleményüket, ötleteiket.

Kiderült, hogy mit szeretnének a gyerekek?

A gyerekek szabadon gondolkodtak, sok mindent elképzeltek, fantáziáltak a nyitott nyári jégpályától a ferde tetős fürdőig, sok ötletet mondtak. A konkrétumok feldolgozása még zajlik, ám az látszik, hogy a gyerekek szeretnének egy olyan „kuckót”, ahol csak ők vannak együtt! Az a cél, hogy legyen nekik egy olyan helyük, ahol bármikor összegyűlhetnek. Elmondásuk szerint ma leginkább a „Kóson” szoktak összejönni, ami nem alkalmas igazi közösségi életre, szerveződésre, csupán „bandázásra”. Kell tehát egy hely, ahol olyan ifjúsági segítővel vagy idősebb fiatallal lehetnek, aki a gyermekek szertelenségét, kajlaságát kompenzálni tudja, felelősséget tud vállalni az eseményekért.

Sokan „irigykednek” a wekerleiekre a kerület más részein élők közül. Mit tudnánk javasolni nekik, hogyan kezdjenek hozzá a közösségépítéshez? A Kertvárosban már „éledeznek”, a lakótelepi közösségi kertek is adnak már hasonló élményt.

Nem tudok tanácsot adni. Egyrészt azért, mert ez az ő dolguk. Másrészt váltig azt állítom, hogy a kerület más részein élők, elsősorban a lakótelepeken, az épített környezetből adódóan jelentős hendikeppel, hátránnyal indulnak a Wekerléhez képest. Ha ugyanazokkal az emberekkel próbálnánk meg ott közösségépítést, mint a Wekerlén, a tizedét sem tudnánk megvalósítani, mint itt helyben. Mindazon érték, amit mi itt, a Wekerlén létrehoztunk, annak hetven százaléka az épített környezetnek köszönhető. Mondom a példát: pontosan tudom, látom, mikor lépek be a telepre, mert megváltozik minden, hazaértem, itthon vagyok, biztonságban vagyok. Ezt a lakótelepen élő nem tudja elmondani, sajnos. A lakótelep népessége sokkal színesebb, kedvezőtlenebb társadalmi összetételű, hiszen sokfelől, sokféle ember költözött oda. Bizonyos szempontból most már nekünk is nehezebb a dolgunk, hiszen a Wekerletelepet is részben elérte ez a sokszínűség. Azért sem tudok igazából tanácsot adni, mert önhibájukon kívül nincs az az erő a hátuk mögött, ami nálunk megvan. Ahhoz, hogy egy egészen kicsi lépést is megtegyenek, hihetetlen erőfeszítésekre, kitartásra, hitre van szükségük. Nekünk itt az a szerencsénk, ha születik egy ötlet, hamar találok magamnak társakat, közösen megcsináljuk, munkáknak azonnal van eredménye, visszajelzése. A lakótelepen sokkal nehezebb az egymásra hangolódás, hiszen nem, vagy csak nagyon szűk környezetben ismerik egymást az emberek. Mi itt, a telepen köszönünk egymásnak, ha van kedvünk, beszélgetünk a szomszédokkal, a lakótelepen meg előfordul, hogy azt sem tudják, ki lakik a szomszédban. Talán a játszótéren vagy kis családi közösségekben elindulhat valami, ami kinőheti magát. Örülök a kertvárosiak éledezésének, a programjaiknak, a filmvetítésnek, a kertvárosi futásnak, szívesen gondolkodom együtt velük, adok nekik tanácsot, javaslatot, ötletet, ha szükségük van rá. Nem vagyunk rájuk féltékenyek, nincs rivalizálás a két városrész között! Sőt, mindenkinek ez a jó!

Mit tehet az önkormányzat?

Azt gondolom, hogy az önkormányzat megteszi, amit tehet, hiszen közösségi helyeket biztosít kerületszerte, parkokat, ingyenes sportolási lehetőségeket, civileknek, közösségeknek helyet ad. A személyi feltételeket már a közösségeknek kellene biztosítania. A világ azonban ma nem arról szól, hogy a másikért vagy valami közös ügyért teszünk valamit ingyen, ezért nagyon nehéz ez! Ez a Wekerlén sincs másképpen, csak hál’ Istennek, itt vannak még emberek, akik nem azon gondolkodnak, hogy mennyit kaphatnának a közösségért végzett munkáért.

Ebben a munkában milyen szerep jut a kerületi kulturális intézményeknek? Újra szükség van/lesz a művelődési házakra?

A művelődési házak egy részének megszűnését nem az emberek akarták. Egyszerűen a politika így döntött. A mi tapasztalatunk és kutatásaink eredménye is az volt, hogy az emberek nagy része sokkal inkább igényli a művelődési házak szolgáltatásait, mint azt a politikusok gondolták. Sajnos a pártok programjaiban egy fél mondatnál nincs több a művelődési házak jövőjéről, a helyi közösségek kulturális életéről, vagy arról, hogy mit szeretnének kezdeni a közművelődéssel. Szerencsére az országban vannak olyan kis szigetek, mint például a KMO, a Wekerlei Könyvtár és Kultúrház, amelyek megpróbálják megőrizni az emberközeli kultúrát. Ezen intézmények egy részével kapcsolatban is állok, figyelemmel kísérem munkájukat. Gondjaikat átérzem, hiszen jómagam az Ifjú Gárda Művelődési Házban sokáig voltam népművelő, sőt a Kispesti Munkásotthon, az akkoriban újjáépülő intézmény megszervezője és első igazgatója voltam 1984–1987 között. Ez nagyon komoly munka volt! Meg kellett alapítani az intézményt, ki kellett alakítani a munkatársi gárdát, a működési rendet, a kapcsolatrendszert, és elindítani a szakmai munkát. De közelről ismerem a helyi kulturális élet szervezését a városvezetés oldaláról is, hiszen a rendszerváltást követő első önkormányzat mellett működő Közművelődési Bizottság alelnöke voltam 1990–1993 között.

Népművelő vagy művelődésszervező?

Komoly kulturális és szemléletváltás van, sok minden megváltozott, ami már nem a klasszikus népművelés kategóriába tartozik, és mindaz, amit mi népművelésnek hívtunk, az mára szinte megszűnt, hiszen a divatos művelődésszervezők, kulturális szervezők feladatai részben eltérnek ettől. Ezt meg lehet tanulni, nagyon profin és profitot termelve lehet csinálni, de ennek kevés köze van a klasszikus népműveléshez. A népművelő az élet minden másodpercében népművelő, ez így van az intézmény falain kívül is. Egy példa a különbségre. Ha egy népművelő kitalált valamit, megcsinálta, és kiderült, hogy rendezvényén csak kevesen vettek részt, akkor ebből a sikertelen próbálkozásból tanulságokat vont le ahhoz, hogy a következő rendezvénye már sikeresebb, jobb legyen. Nem rossznak tartotta, hanem tanulságosnak. Ez a gondolkodás a népművelő fejében benne volt, a művelődésszervezőjéből már ez hiányzik, mert ő elsősorban bevételben és kiadásban, költségben, haszonban gondolkodnak. Egy profitorientált intézményben dolgozó művelődésszervező ezt nem engedheti meg magának! A dolog működik ugyan, mert a pénz mozgatja a világot, de ebből a mentalitásból nem lesz Wekerle, Kertváros, közösségi kert sohasem!

A hónap fotója volt, ahogy átöleli a feleségét a szabadegyetem megnyitóján, aki láthatóan elérzékenyült egy pillanatra...

Bizonyos értelemben ambivalens, néha hátrány is az, hogy a mi közéleti tevékenységünk ennyire összefonódik. A feleségem is rengeteg dolgot tesz a Wekerléért. Konkrétan ő fogja össze az önkéntesek munkáját, míg én más területekért vagyok felelős. Ha mi a wekerlei dolgokról információkat cserélünk, az többnyire úgy zajlik, mintha két idegen ember beszélgetne ezekről. Ő ilyenkor nem a feleségem, hanem a munkatársam. Én ezt elég tudatosan kezelem. Bármilyen furcsa is, mi itthon ezekkel a dolgokkal nem foglalkozunk, viszont mind a ketten visszük a saját területeink tennivalóit, ami elég sok időt elvesz a családi, társas, magánéleti dolgainktól. Ha viszont férj-feleségként kerül szóba közöttünk a közösségért végzett munkánk, akkor érzelmi szinten közelítünk ezekhez a dolgokhoz, ilyenkor összeér a mi lelkünk. Az eseményen ő a közösségi munkáról mondott gondolatébresztőt. Vélhetően 15 év munkája, összes feszültsége, felelőssége, élménye, eredménye tört elő belőle, ezzel nézett ott szembe. Hagytam egy darabig „kínlódni”, de aztán átsegítettem őt az érzelmi nehézségeken. Ez látszik a fotón.

Azt hallottuk, fontolgatja a visszavonulást.

Két helyettesem is van már, akik átveszik tőlem a Wekerlei Székelykapu Napok főrendezését, amelyből most visszalépek, de ez nem jelenti azt, hogy végleg eltűnök, hiszen továbbra is ott leszek a rendezvények előkészítésében, lebonyolításában, de most már nem az első vonalban.

Unokái szaladtak oda a hivatalos díjátadón önhöz…

Nekem az ünnepség szinte minden mozzanata váratlan volt! Voltak emberek, akiknek én szóltam, hogy jöjjenek el, de voltak sokan, akik úgy jöttek el, hogy nem szóltam nekik. Ez az én hibám! Ott voltak, és szerencsére nem sértődtek meg azért, hogy nem szóltam nekik! Egy ilyen kitüntetés az én felfogásomban nem egy ember sikere. E mögött ott áll egy halom ember, és nem csak wekerlei! Azok, akik erőt, tartást adtak nekem. Így a családnak is ott a helye egy ilyen ünnepségen. Négyből két unokám, s mindhárom gyerekem eljött. Nagyon fontos volt ez nekem! Az unokák virágátadása pedig hallatlan nagy élményt jelentett, mert rögtön az futott át a fejemen, hogy ezeknek a kisgyerekeknek, akik 5 és 7 évesek, mit is jelent ez az egész. Hiszen valójában nem is tudják, hogy itt mi történik, csak azt látják, hogy a nagypapa a társaság középpontjában van, kezet fognak vele, mindenki mosolyog. De mégis azt hiszem, hogy megmarad bennük. Ha valamikor majd ők is a közért tesznek, eszükbe jut, hiszen a papa is ezt csinálta! Nem az ünneplés a fontos ebben, hanem a visszajelzés! Sőt az is fontos, hogy felnőtt gyerekeim is látták, az apjuk hogyan reagál minderre.

 

 

© 2008-2019 Kerületi magazinlapok. Minden jog fenntartva.