2019. február 16., szombat, Julianna és Lilla

Losó Györgyné, a Romák Felzárkóztatásáért Egyesület elnöke, az Év Önkéntese 2018-ban

Kispest
2019. február 07. csütörtök Írta: Varga Ibolya

 

A januári hidegben hosszan gyalogolok a Móricz Zsigmond utcán végig a férfi-női mesterfodrász Losó Györgynéhez, Melindához, mert azt beszéltük meg, hogy most amolyan „életszagú” interjút készítek vele. Melinda kicsinyke fodrászműhelyéből intézi, szervezi a tavaly 10. évfordulóját ünneplő Romák Felzárkóztatásáért Egyesület mindennapjait, akcióit, rendezvényeit, és győzi meg a betérőket és a vendégeit arról, hogy másokért tenni a legjobb, a legfontosabb dolog a világon. Az ajtó előtt lekapom a sapkám, megigazítom a frizurám, mert hát mit szól majd a szakértői szem, ha meglátja, kócos a hajam!

A kicsinyke üzletben, ahol anyja-lánya duó dolgozik (másik lánya kozmetikus) minden nap, már szépül valaki a mesterfodrász keze alatt. Az ablakban két oklevél tanúskodik arról, hogy tulajdonosának óriási szíve van. Az egyiket a Vass iskola (ide jártak a lányai és négy unokái közül a nagyobbak) 8.c osztálya állította ki a „Szupernagyinak” közösségi munkájáért, a másikat pedig tavaly év végén kapta az Önkéntes Központ Alapítványtól, az pedig az Év Önkéntese díj. A szakmai szűri egyik tagja, Tóbiás László, a Károly Gáspár Református Egyetem docense a díjátadón méltató szavaiban külön kiemelte: Los Györgyné az igazi polgár, mert munkájával egzisztenciát teremt saját magának és családjának, „saját lábon áll”, de mindemellett fennmaradó idejében a közösségért dolgozik, „élete az önkéntesség”. Ő az, aki mindig megérzi, mi az, ami emberséges, és mi az, ami hazug – mondta róla a későbbiekben is hálás szívvel emlegetett egyesületi tag, Trencsényi Bori.

– Nem számítottam a díjra, mindvégig titokban tartotta előttem a Bori, aki ajánlott engem erre az elismerésre. Pedig még újságíró is jött hozzám „spontán” beszélgetni, filmet forgatni. De nekem még ez sem volt gyanús. Elmentem a programra, mert hívtak, ott ültem a nézőtéren, és egyszer csak hallottam a nevem – meséli nevetve.

A 2018-as év fontos volt az adományokból, tagdíjakból és csekélyke, alig kétszázezer forint önkormányzati támogatásból élő egyesület életében, hiszen megalakulásuk 10. évfordulóján rengeteg programot szerveztek az esztendőben. Melinda szívesen emlékszik a kezdetekre, amikor még a Katolikus Karitász keretein belül, Szigetvári Györgyné „szárnyai alatt” roma és magyar vallási kulturális „ágazatként” működtek, majd öt év elteltével alakultak önálló egyesületté. Az alig egytucatnyi alaptagot és számtalan támogatót, szimpatizánst számláló egyesület tevékenységük megkoronázásaként fergeteges gálaműsort szervezett a születésnapon a Városházán.

– Az est középpontjában, mint az egyesület tevékenységében is, a tehetséges roma fiatalok bemutatása volt. Megmutathatta zenei tudását ifj. Lakatos Ferenc klasszikus zongoraszólamokkal, ifj. Mohácsi Vilmos klasszikus és dzsesszgitár-dallamokkal, Csurkulya József dzsessztételeket mutatott be cimbalmon. Muzsikált nekünk Lakatos Ferenc cigányzenekara, Csikós Máté és Lugosi Katalin is. Kállai Szilvia, az önkormányzat romaügyi referense pedig gyönyörűen énekelte a cigányok himnuszát – meséli.

Néhány percen belül ketten érkeznek: a gazdálkodó fiatalember mézet hozott és jóféle házi pálinkát kóstolónak. Egy asszony pedig visz még védenceinek abból a kenyérből, kifliből, amelyet tegnap kapott adományként az egyesület. – Nemcsak élelmiszert szoktunk kapni, hanem érkezik néha hűtőszekrény, mosógép, más háztartási eszköz, ruha is. Ilyenkor megy a telefonálgatás körbe, ki tud olyan rászorultról, akinek szüksége van erre. Mindig akad szegény, idős ember, akinek segíthetünk. Állandóan kapcsolatban vagyunk a kispesti támogató szervezetekkel, egyházakkal, mert vallom, hiszem: mit ér a szereteted a cselekedeted nélkül – magyarázza.

Melinda térül-fordul, teával, kávéval kínál, de nem csak engem, hanem a műhelyben lévőket is. – Nálam ez így szokás, megkínálom a vendégeimet is. Ők is hoznak mindig valamit, és nem csak nekem. Éva! Megkóstolod? Tegnap sütöttem, almás pite, de nincs rajta porcukor! Nagyon szeretem az édességet! Béluska! Te is vegyél! De te pont a legkisebbet vetted! – fordul hozzám feddőn.

Új vendég érkezik. Böbe, aki az Ócsai ugrócsoport tagjaként férjével és annak családtagjaival 39 éves koráig bejárta a világot, és éveken át felléptek a Fővárosi Nagycirkusz porondján is. Beszélgetésünk ezen a ponton új lendületet kap. Böbe mesél arról, hogy bizony nehéz kenyérkereset ez, és milyen lélekpróbáló beismerni az artistának, ha már nem „manézsképes”. Egy szemvillanás alatt a cirkusz világában találjuk magunkat, amelynek Kispestre is elértek a szálai, hiszen a városban mindig vendégszerepelt sátras cirkusz, ami nagy örömet okozott akkor a gyerekeknek. Melinda jól emlékszik Julika nénire, aki bohóc volt hajdanán, itt lakott a környéken, sokat bejárt hozzá a fodrászatba is, később ringlispiljük, körhintájuk volt a Templom téren.

Míg „dolgozik” Böbe haján a dauer, tovább beszélgetünk szakmájáról és arról, hogy 1987-től 1991-ig ő volt az első fodrász Kispesten, akinek üzlete lehetett az újonnan épült Kispesti Centrum áruházban. Bár zenészcsaládba született sohasem akart zenélni, egy nagynéni indíttatásra és személyes élmények hatására lett fodrász. Mostani műhelyét eredetileg is fodrászüzletnek építették több mint ötven évvel ezelőtt, amelyben Pici néni dolgozott. Melinda 14 éve költözött ide. Itt egy kicsit szomorúra fordul beszélgetésünk hangvétele, hiszen nem kerülhetjük meg azt a 15 évvel ezelőtti karácsonyi napot, amikor Melinda 30 együtt töltött év után özvegyen maradt. Férje, Losó György, csakúgy mint édesapja, Farkas Árpád, muzsikus volt. Míg férje a hegedű-, addig az édesapja a cimbalomjáték nagymestere volt, cigányzenekarokban játszott, itthon és külföldön. Férje az Állami Népi Együttes tagjaként sokat járta a világot. De itt Kispesten is olyan sok jó muzsikus, szövegíró élt a közelükben, hogy akár egy teljes zenekart is össze tudtak volna állítani – emlékezik rájuk szeretettel.

– Mivel a kultúra közelében nőttem fel, mindig kíváncsi voltam a világ dolgaira, cigányokéra, nem cigányokéra. Emlékszem, Lakatos Menyhért Füstös képek című munkája ébresztett rá arra, hogy a cigányok mennyire másként gondolkodnak a világ dolgairól. A vendégeim közül sokan, sokáig nem is tudták, hogy a férjemhez hasonlóan én is cigány vagyok. Volt, akit ez később „letaglózott”. A többségi társadalomnak tudomásul kéne venni végre, hogy a cigányság is hozzájuk tartozik, a magyar kultúra része, azt gazdagítja. Szeretném húzni magam után az embereket! Nem véletlenül az egyesületben is három dolog a legfontosabb: a nevelés, a kultúra és a vallás. Szeretnénk vallási és kulturális hidat építeni a cigányság és a nem cigányság között. Mindegy nekem, ki cigány, ki nem, kinek milyen a vallása, csak azt nézem, milyen ember!

– Sok vendégem elment 2018-ban – meséli szomorúan. Kispest ezen része olyan, mint egy falu. Itt még nyitottak, őszinték az emberek. Az évek, az évtizedek során ugyancsak közel kerülnek hozzám a vendégeim, barátaim lesznek. Ezért is nehéz, ha valaki eltávozik. Többnyire kocsival járok, így aki a kerületben él, tudom, hol lakik, hol élnek a gyerekei, unokái, a rokonai. Ha elmegyek a házuk előtt, imádkozom értük, sajnos, egyre többször kell… Sok kispesti pedagógus, fogorvos, zenész, közéleti ember jár még most is hozzám, de voltak, vannak operetténekes, fuvolaművész, szobrász, lelkészek, papok, közismert vendégeim, például Csikós Márta énekművész, Farkas Zsolt táncművész, Rostás Farkas György író, Somorjai József, és ide járt hozzám Horváth István nótaénekes, Hollai Kálmán színművész és Potyka bácsi is. Annyira gazdagnak érzem magam lélekben, mert rengeteg barátom van. Az én nyitottságomra nyitottsággal válaszolnak, sokszorozódik ez a szeretet.

Két fejmosás között tovább beszélgetünk. Szó esik szinte mindenről, a helyi közéletről, a bezárt postáról, a gyógyszertárak nyitvatartásáról, a bérleti díjakról, válogatás nélkül, csapongva egyik témáról a másikra. Nagy nevetések közepette beszélnek arról is, ki, hol vásárol zoknit, és hogy vennének-e férfi eladótól bugyit, melltartót.

– Ez olyan fodrászbetegség – mondja, hiszen míg jár az ember keze, jár a szája is! De képzeld, amikor egy nagy fodrászüzletben még a vendégek dohányozhattak, zárásra alaposan „felfüstöltek” minket, az volt ám az igazi kávéházi hangulat! A vendégeimmel is szívesen beszélgetek kultúráról, színházról, könyvekről. Az egyesület tagjait és szimpatizánsait is igyekszünk minél több kedvezményes előadásra, kirándulásra, múzeumba elvinni.

– Ez ma egy laza délelőtt volt – jegyzi meg derűsen a hűséges gyermekkori barátnő, a szintén fodrász végzettségű Rózsa, aki Melinda szakmai jobbkeze az üzletben, és aki ottlétemkor is szorgalmasan a keze alá dolgozott.

Már rajtam a nagykabát, indulóban vagyok, mikor újabb és újabb témák, történetek kerülnek elő végeláthatatlanul. Ezt neked raktam félre – menti meg a helyzetet Melinda, és egy kis fémdobozkában nekem adja az almás pite utolsó darabjait útravalóul.

 

 

 

© 2008-2019 Kerületi magazinlapok. Minden jog fenntartva.