2018. november 14., szerda, Aliz

Kóber György, óvodapedagógus

Kispest
2018. november 08. csütörtök Írta: Varga Ibolya

A Bóbita óvodában dolgozó Kóber György, ahogy a kerületben sokan szólítják, a Kóber Gyuri, egyike annak a néhány tucat fiatalembernek az országban, akik óvodapedagógusnak tanultak és egy időre ezt választották foglalkozásul is.

A fiatalembernek nem csupán a foglalkozása szokatlan manapság, hanem közéleti aktivitása is. Társaival együtt működteti az „Enni adok” ételdobozt a Templom tér sarkán Kispesten. De ő az, aki az óvodai nevelés körülményeinek javításáért és túlzott hazafiasítása elleni tiltakozásképpen levelet írt az illetékes miniszternek.

Mikor pattan ki egy fiatalember fejéből a gondolat: nem jól fizetett mérnök, menedzser, hanem óvodapedagógus lesz? Voltak mások is?

Hatéves korom óta tudom, hogy pedagógus szeretnék lenni, vagy középiskolásokat tanítani, vagy a legkisebbekkel foglalkozni. Nagyon szerettem a történelmet, a földrajzot, a biológiát, mégis először matematika-kémia szakra jelentkeztem az egyetemre. Ma már úgy gondolom, szerencsére, de nem vettek föl. A következő évben már csak óvodapedagógusnak jelentkeztem Sopronba. Az én évfolyamomon négyen voltunk fiúk összesen, és csak ketten maradtunk a pályán. Előttünk még voltak néhányan, de utánunk már nem volt fiú egy sem a jelentkezők között.

Van a családban óvodapedagógus?

Édesanyám óvónő, de nem miatta lettem óvodapedagógus! Ő most ment nyugdíjba, 44 évet töltött a pályán a gyerekek között az óvodában.

Mit szóltak a barátok, az ismerősök a pályaválasztáshoz, és hogyan reagáltak a szülők, a gyerekek, amikor meglátták az „óvóbácsit”?

Gimnáziumi osztálytársaim közül sokan, 18-ból öten választották a gyerekekkel való foglalkozást hivatásul. A baráti társaságom is sokszínű, de szerencsére mindenki azt csinálja, amit akart, amit szeret. A szülők kezdetben méregettek, láttam a szemükben, hogy nem tudtak „hová tenni”. Nem előítélettel figyelgettek, csupán nem értették, mit keres egy „pasi” ennyi nő között. De hamar összerázódtunk szülőkkel, kollégákkal egyaránt. Az elfogadásomban nem az számított elsősorban, hogy férfi vagyok, hanem sokkal inkább az, hogy fiatal, más a stílusom és sok mindent másképpen gondolok, csinálok. Remekül kiegészítjük egymást a kolléganőmmel, ez látszik a mindennapokban is. Mivel én gyógytestnevelésre specializálódtam, kevésbé szeretem a „pepecselős” dolgokat, míg ő a kézműveskedésben érzi otthon magát. A gyerekek természetesnek vették, ezért inkább egy nagy családnak tartják az óvodai csoportot. Mégsem vagyok „apapótlék”, mert csak kizárólag azok a kisgyerekek szólítanak véletlenszerűen, tudat alatt napközben „Apának”, akik teljes, kiegyensúlyozott családban élnek. Az egyszülős családban élő kisgyerekeknél ez nem fordul elő...

Nem akarták már más munkahelyre „elcsábítani”?

De igen. Rendszeresen hívnak, kerületen kívülről is, de a Bóbita ovit nem cserélném el semmiért! Meggyőződésem, hogy a gyerekek, mint ahogy én is, jól érzik magukat nálunk.

Ennyire ideális a helyzet?

Természetesen nem. Itt is vannak napi nehézségek, munkaerőhiány. Tavaly például nagyon kemény évünk volt, mert 12 óvodapedagógus helyett csupán nyolc dolgozott a hat csoportban, folyamatos volt a helyettesítés. Volt olyan hét, amikor háromszor is helyettesítettem. Napi 10-12 órát nem lehet töretlen lelkesedéssel 25 gyerekekkel együtt tölteni, nemhogy foglalkozni velük. Az összetartó közösség miatt ezeken a nehézségeken is túljutottunk, de erre nem lehet berendezkedni! Sokan nem is gondolnak bele, milyen egész nap kis gyerek között lenni és „csak játszani” velük, pedig sok szülő otthon is csak nehezen bír egy-két gyerekükkel… Ráadásul a bérünk is igen alacsony, túlórakifizetés nincs, és az érdekeinket sem mindig képviseli megfelelően az ágazati szakszervezet országosan.

Ismerve a mai közalkalmazotti béreket, erre nem lehet családot alapítani...

A 130 ezer forint nettó fizetésre valóban nem, mellette vállalok szakmába vágó pluszmunkákat is. Vannak mozgásfejlesztő tanfolyamok az óvodában, és kisegítek itt-ott. Ezzel sajnos nem vagyok egyedül, így él a pedagógusok, a tanárok, a tanítók és a bölcsődei dolgozók egy része is. Kollégáim közül voltak, akik délutánonként, esténként takarítottak a megélhetésért...

Mégis, mi tartja még itt?

A családban van olyan rokonom, aki bankban dolgozik és állandóan rám csodálkozik, hogy miért csinálom én ezt. Lehet, hogy ő háromszor többet keres, mint én, de azt látom rajta, hogy lassan elviszi a szíve. Mindig mondom neki, nekem annyit nem ér a pénz. Nekem az a szabadság kell, amit itt az óvodában megélhetek! A magángazdaságban vagy piaci körülmények között, egy-egy multinál be kell állni a sorba. Az óvodában a szülőkkel együttműködve tesszük szebbé, tartalmasabbá a mindennapokat. Itt én vagyok a szakember, a pedagógus, akinek adnak a véleményére, elfogadják, megbecsülik, amit csinálok. Fontosnak tartják a munkámat. Pörög velünk az óvodai élet, hiszen ha van rá lehetőségünk, kimegyünk az óvodából, kirándulni, múzeumba megyünk, villamosozunk, metrózunk, sétálunk. Négy év oviban eltöltött év után azt mondom, ha valakinek az az álma, hogy gyerekekkel foglalkozzon, próbálja ki! Ha van kedve, jöjjön el a Bóbita oviba, szívesen látom!

A gyerek az gyerek, tündériek, a maguk logikája szerint működnek, aranyosak, kedvesek, jószívűek. Persze néha én is elfáradok, de akkor is! Itt valamilyen nyomot tudok hagyni, és ha felnőttként majd valamelyikük arra emlékszik vissza, hogy volt neki egy „Gyuri bácsija”, az nekem a legtöbb, amit kaphattam!

A Bóbita tipikus lakótelepi óvoda. Jelent ez valamilyen nevelési nehézséget?

Igazából nem attól függ, hogy a Bóbita lakótelepi óvoda. Igaz, vannak kevésbé jómódú családok, de ma már a „panelban” nem feltétlenül a legszegényebbek, az alsó középosztály tagjai élnek. Már jobban megoszlik a népesség összetétele, a felső középosztályból is sokan laknak lakótelepen. Családlátogatások alkalmával látom, hogy igényesen felújított lakásokban élnek ügyvédek, orvosok. Szomorúan tapasztalom viszont, hogy 6-7 éves gyerekek, három-négy megállóra a várostól még nem jártak pl. a Természettudományi Múzeumban, de még a közeli játszótéren sem. Sokan a négy fal között töltik a hétvégéket, a szabadnapokat, nem csináltak közösen semmit, és ennek nem anyagi okai vannak. Ez a mozgáshiány pedig lecsapódik az óvodában. Hétfőnként vagy ünnepek után mi vezetjük le a gyerekekben felgyülemlő feszültséget. Néhány szülő mintha menekülne a gyerekétől! Még ha megtehetné sem tartja otthon gyerekét a szünetekben vagy az óvoda nyári zárva tartásakor sem. Egyszerűbb neki, ha „beteszi” a helyettesítő óvodába... Szívem szakad meg ilyenkor! De van jó példa is: a szülők nem tudtak hosszabb időre szabadságra menni, ezért péntekenként szabadságot vettek ki, így hosszú hétvégékkel oldották meg a gyerek nyári programjait, a családi együttlétet.

Mit pótol az óvoda, amit a családban nem tanulnak meg?

Sajnos gyakran az alapdolgokra is nekünk kell megtanítani a gyerekeknek. Mivel hároméves kortól kötelező az óvoda, a gyerekek egy része még nem szobatiszta, amikor hozzánk érkezik. Az óvoda első éve sok esetben nem más, mint „meghosszabbított” bölcsőde. Ez 8-10 gyereknél a bölcsődében még működik, de 23-25 óvodásnál bizony komoly kihívás és pluszfeladat nekünk. Azt látom, hogy sokan háromévesen még nem tudják helyesen megfogni a kanalat, mert otthon még etetik őket. Vagy nem tudják, hogyan kell használni a WC-papírt, megnyitni vízcsapot, használni az ollót. Van, ahol ez nagyon profin működik, van, ahol sajnos nem. Ez természetesen teljesen családfüggő, és megint csak nem pénzkérdés. Néhány szülő úgy érzi, mivel ő nem tanult gyereket nevelni, ez mind az óvoda feladata, és nem is tesz erőfeszítéseket. Pedig mi „csupán” kiegészítjük a családot, nem vehetjük át annak szerepét, feladatait, hiszen a gyerekvállalás, nevelés nem a társadalmi elvárás, anyagi támogatás fejében vállalt kötelezettség teljesítése.

Nagy felháborodást váltott ki nyáron a kormányzat elképzelése az óvodai hazafias nevelésről. Erről és az óvodák helyzetéről levelet is írt az illetékes miniszternek. Kapott rá választ?

Még „várom” a miniszteri választ… de nem számítottam reakcióra. Több ezren aláírták a levelemet, de azt tapasztalom, hogy a szakma is retteg. Csak nem tudom, hogy mitől! Komolyabb érdekvédelmi munkát is tudnánk mi, pedagógusok végezni, mert ha bezárna az óvoda, az iskola, akkor a szülők sem tudnának dolgozni menni. Össztársadalmi szinten pedig csak néhány napig tudnák megoldani a gyerekek elhelyezését. Megállna az élet nélkülünk...

Kásler Miklósnak írt levelem lényegében arról szólt, hogy még azt sem tudjuk, mit ért a kormány hazafias nevelésen az óvodában! Még több zászlócskát, mondókát, népmeséket, dalocskákat, kokárdát a nemzeti ünnepeken? Hiszen eddig is „hazaszeretetre” neveltük az óvodásokat, legyen az március 15., vagy bármilyen más nemzeti ünnep. Ennyi bőven elég, nem is ért meg ebből többet a kisgyerek. Ugyanilyen az egészséges életmódra, környezetvédelemre nevelés, ami szintén benne van már régóta az óvodák programjában. Úgy tűnik, mintha a kormányzati javaslatokat készítőknek fogalmuk sem lenne, milyen szakmai munka folyik ma az oktatás különböző színterein. Vagy itt van az örökzöld téma, a közétkeztetés. Hiába akarják egyszerre rákényszeríteni a gyermekintézményekre az „egészséges” ételeket, a gyerekek többsége nem fogja megenni például a kölest, a különböző zöldségmártásokat, mert nem ismerik. Ez egy hosszú és aprólékos tanítási folyamattal lehetséges csak. Kicsit túlzásnak tartom a kormányzat igyekezetét a keresztény kultúrkör beemelésére az óvodai nevelésben, hiszen az állami óvodáknak meg kellene őrizni világnézeti semlegességét is. Ezzel szemben viszont fel kellene készülnünk arra, hogy egyre több, akár ideiglenesen vagy véglegesen hazánkba érkező külföldi kisgyereknek kell biztosítani a zökkenő- és előítélet-mentes befogadást és azt, hogy megőrizhesse saját kultúráját, identitását, most is van ilyen gyermek a csoportomban.

Mindemellett jut idő a hátrányos helyzetben élők segítésére is!

Nem tudok elmenni a szegénység mellett, ezért megpróbálunk, ha kell, ügyintézéssel is, mindig tenni valamit a rászorultakért. Barátaimmal alakítottunk egy egyesületet Re-Formáló néven, amelynek alelnöke vagyok. Kispesten, a Templom téren és országosan még újabb negyven helyszínen üzemeltetünk „Enni adok” ételdobozokat. Vannak olyan szülők az óvodánkban is, akik rendszeresen töltenek élelmiszert a dobozba, de további támogatókat keresünk. Jó lenne, ha a kispesti intézmények egy-egy napra örökbe fogadnák a dobozt, mert akkor folyamatosan lenne benne élelem. Az a tapasztalatunk, hogy 80 százalékban nem hajléktalanok vesznek ki a dobozokból, hanem kortól, nemtől függetlenül a dolgozók vagy a nyugdíjas szegények, akik fizetéstől fizetésig élnek. Kispesten is mindenkinek csak egy kicsivel kéne többet tenni a szegényekért!

 

© 2008-2018 Kerületi magazinlapok. Minden jog fenntartva.