2017. október 18., szerda, Lukács

Aradi Tibor, a Karinthy-gyűrűs humorista

Kispest
2017. október 12. csütörtök Írta: Varga Ibolya

A 2015-ben Karinthy-gyűrűssé lett Bonbon-díjas Aradi Tibor humorista majdnem kispesti, hiszen Pesterzsébeten született és gyerekként sokat járt át ide kerékpározni, ahogy ő mondja, „csatangolni”. Jelenleg az Üllői út pestszentlőrinci végén él. A humorral való foglalkozást 25 éve kezdő Aradi Tibort a Maksa híradóból, a Mikroszkóp Színpadról, a Sas kabaréból, illetve a Varga Ferenc Józseffel közös duóból ismerheti leginkább a közönség. Legutóbb a Mihály-napi búcsú színpadán láthatták őt a kispestiek.

A gazdasági válság a 2000-es években őt sem kíméli, adósságcsapdába kerül, és szinte újrakezdi az életét. Családi szívességből lakhat párjával egy XVIII. kerületi házban, de mint mondja, „imádja ezt”, mert szerinte ez a legélhetőbb környék Budapesten.

Így beleszeretett a külvárosba?

Csönd van, a közlekedés kiváló, mert vonattal húsz perc alatt bent vagyok a Belvárosban. Ennél ideálisabb környék nincs is a számomra! De talán az a legfontosabb, hogy közel van a repülőtér, hiszen az egyik hobbim a repülőgép-fotózás, gyakorlatilag napi szinten kimegyek a reptérre, olykor csak bámészkodni.

Szeret repülni?

Dehogy, rettegek a repüléstől!

Milyen a jó humor, kabaré?

A kabaré nem az ösztönökre hat, hanem gondolkodásra késztet. A közös nyelv, gondolatok megtalálására, kimondására épít. Kimondok félig egy mondatot, te meg hangolódj rám, és fejezd be a mondatomat! Aztán röhögjünk egy jót azon, amit hallottunk.

Ezzel szemben a mai humor? Zömében egyszerű, „pisi-kaki”, altesti, irodalmi vagy politikai?

Igény mindenféle humorra van. Az egyszerű humor ma a legeladhatóbb. Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen a médiából ez jut el leggyakrabban a közönséghez. Nem azt halljuk, hogy olvass, tanulj, figyelj a másikra, a környezetedre, hanem egyszerű, azonnal ható dolgokat kapunk például a valóságshow-kból, olyan műsorokból, ahol sokszor embereket gyaláznak meg csupán azért, mert fogyatékos, valamiben eltérnek a nagy átlagtól, egyszerűen kilógnak a „sorból”. Ezek csak agressziót, hirtelen és elemi indulatokat, ösztönös reakciókat váltanak ki a nézőkből, hallgatókból, nincs miről gondolkodni, véleményt formálni. Nem vagyok képmutató, hiszen én is jót tudok nevetni egy jó időben elsütött, nem bántó egyszerűbb humoron. De ennek is megvan a maga helye. Tévedés ne essék, az altesti humorra is szükség van, mindig is szükség volt! Rejtő Jenő az egyik legjobb példa erre. Itt van például a Rézrúd című bohózata. Az akkori jelenteknek, kabarétréfáknak, bohózatoknak volt mondanivalója, bemutatott valamit, valakit, úgy, hogy közben ízléses, jól felépített félreértéseken keresztül elviccelődött mások férfiasságával, nőiességével. Ebben a műfajban meg kell találni azokat az arányokat, amelyek ezt nem teszik közönségessé, nem egyszerűsítik le, csak pikánssá fűszerezik.

Az igényesebb műfajnak van jövője?

Mindig is volt! Tény, hogy vannak időszakok, amikor a kabarét, a humort nagyobb tisztelet, odafigyelés övezte, sokkal többen figyelték, igényelték. De ez természetes, hiszen nem érte az embereket annyiféle impulzus, nem volt annyiféle csatorna, hírforrás. A kabaré korábban egyfajta igényességet képviselt, legalább ötmillióan hallgatták a Rádiókabarét hétfőnként. Ma már nem lehetne elérni ennyi embert. A világ felgyorsult, egyszerre akar mindenki képet, hangot, ezekből információt. Nincs idő leülni és végighallgatni egy-egy jól felépített kabarétréfát, humoros irodalmi jelenetet. Mostanra a kabaré is kiszolgálja a közigényeket. De erről nem a közönség tehet! Beetették őket a „celeb-világgal”.

De akkor ki tehet erről?

Óriási felelőssége van ebben a médiának. Ma már olyan nagy dózisban jön az ostobaság és az igénytelenség, ennek bizony nagyon nehéz ellenállni. A legszomorúbb, hogy az emberek agya is átalakult, és sajnos nem csak az alacsonyabban iskolázott rétegekében, hanem az értelmiségiekében is. Átszoktattak bennünket a gondolkodásról, az olvasásról, a rádióhallgatásról az egyszerű, a könnyen emészthető televíziós műsorok bámulására.

Igazságtalan lennék, ha általánosítanék, mert akinek van rá igénye, az bizony most is meghallgatja az adásokat, vagy eljön az előadásokra. Nem véletlen, hogy a Rádiókabaré még ma is a leghallgatottabb műsor a Magyar Rádióban. Akár félmillióan is figyelik adásonként.

Hogyan éli meg, ha nem jön be az igényesebb humor?

Amikor meghívnak fellépni, körülbelül sejtem, hogy mire számíthatok, de azért vannak meglepetések. A baj csak az, hogy nagyon sok írásomat ma már nem tudom előadni szinte sehol. Van úgy, hogy nevelőszándékkal megpróbálok elindulni a gondolkodtatás felé, még annak árán is, hogy „leül” a műsor, de ezt nagyon nem lehet erőltetni. Nincs lehangolóbb, mint a csöndben lévő, unott arccal veled szembe néző, unatkozó közönség. De erről, mondom még egyszer, nem az emberek tehetnek, nem rajtuk kell elverni a port!

Létezik olyan, hogy „réteghumor”?

A Rádiókabaréban szerencsére létrejönnek az igényesebb jeleneteket is, mert oda tényleg azok jönnek el, akik ránk és az érzékenyebb, a finomabb, az árnyaltabb humorra kíváncsiak. Ezeket „hakniban” nem lehet előadni. Mi, Varga Ferenc Józseffel inkább félúton vagyunk a hagyományos kabaré és a Galla Miklós-, valamint a L’art pour l’art Társulat-féle abszurd humor között.

Kiktől tanulta ezt? Kik voltak a mentorai?

Óriási szerencsém volt ebben, hiszen pályafutásom alatt mindig olyanokkal találkoztam, akik átsegítettek a nehézségen. Sorrendben az első és legmeghatározóbb, aki nélkül ma nem lehetnék itt, Orbán Sándor. Ő az, aki felfedezett, és teljesen önzetlenül elindított a pályán. Neki köszönhetem talán a legtöbbet, hogy a pincér fiúból, a „levespostásból” az lett, ami. Aztán kézről kézre adtak, időrendben Maksa Zoltán, Sas József, Verebes István, Fábry Sándor, no és persze Varga Ferenc József, aki nélkül az életem üres lenne és nyugodt.

Fellép még a Sas kabaréban?

Ma már nem szerepelek a Sas kabaréban. Ennek elsősorban az az oka, hogy nagyon kevés előadást tudnak tartani, amelyre azonban ugyancsak sokat kellene próbálni. Sajnos annyi másra kell most koncentrálnom, mert pénzt kell keresnem, hogy ezekkel a feltételekkel már nem tudtam vállalni. Sas József színháza most nem tud engem eltartani… De egy kicsit bele is fáradtam. Azt vettem észre, hogy a színpadon még „odatettem magam”, de nem voltam motivált a továbbiakra. Ráuntam a politikára, a rendszeres „Gyurcsány, Orbán” poénokra. Depressziós tettem tőle.

A „baloldali kabarézás” befolyásolta karrierjét?

Az én karrieremben nagyon sokat ártott, de legalább ugyanannyit használt a Sas kabaré. Sok helyre azért kerültem be, mert benne voltam a Sas kabaréban, azonban volt olyan is, hogy azért nem kellettem, mert tagja voltam a Sas-kabarénak! Barátságban váltunk el egymástól. De hangsúlyozom, nem azért nem csinálom tovább, mert félek! Ha félnék, nem csináltam volna eddig sem.

Inkább a politikamentes humor felé fordul?

A politikát igyekszem egyre jobban kitolni mind a színpadi, mind pedig a magánéletemből. Nem azért tartom magam távol, mert nincs szükség politikai humorra, hanem engem már egyszerűen fölzaklat, lehúz lelkileg. Érzékeny és szenzitív vagyok mindenre. Annyira átérzek mindent, legyen az mások betegsége, fájdalma, hogy szinte belebetegszem. Így van ez a politikával is, belehal a lelkem a tehetetlenségbe, hogy nem tudok a jelenlegi helyzeten változtatni. Csinálják a politikai humort azok, akiket ez motivál! Varga Ferenc József imádja ezt, őt inspirálja, és jól is áll neki. Én a humornak azt a válfaját szeretném csinálni, amelyben az örömömet lelem. Már olyan filmet sem nézek végig, amelyben sok az erőszak.

A humor forrásai?

Az életből ellesve. Az Anya vagyok fontos ügyben című jelenetem miatt az anyukám meg van győződve arról, hogy róla írtam. Pedig nem, hanem arról írtam, ami mindenkivel előfordulhat, hiszen mindenkinek van édesanyja, aki nyugdíjasként biztosan akkor telefonál „fontos ügyben” gyermekének, amikor az dolgozik, és éppen nem nagyon ér rá. Ez egy jelenség, ebből készült a jelenet. A sokak számára egyszerűnek tűnő Kókusz vagy a Vettem egy telefon című jeleneteink, amelyről sokan azt hiszik, hogy semmiről nem szólnak, komoly társadalmi mondanivalót hordoznak. Rámutatnak világunk képmutatásaira, az emberi érintkezés félműveltségből, nagyzolásból adódó félreértéseire, az egymás mellet való elbeszélésekre, a másik dolgai iránt való érzéketlenségre, a társadalmi kommunikáció üresjárataira. Ma mindenki bizonyítani akar mindenhol, mindenkinek, kerülő utakat keres, pedig az egyenes beszéd, az egyenes út sokkal kifizetődőbb lehetne.

Saját életében van egyenes beszéd? A művészvilág tipikusan nem kedveli ezt.

Sokszor kerülök kellemetlen helyzetbe mostanában az őszinteségem miatt. Korábban sokat köntörfalaztam, körülírtam dolgokat, nem mondtam meg a véleményemet, a betegségig szorongtam ettől. Rám jellemző módon most sem a középutat választottam, hanem ma már durván őszinte vagyok. De mindenben. Talán az életkorom is hozta, hogy már nem tartok attól, hogyha őszinte vagyok, nem lesz munkám, megharagszanak rám, és már nem nagyon érdekel, mit gondolnak rólam mások. Ez sajnos sokaknak nem tetszik.

Van örökzöld téma?

A nő és a férfi közötti kapcsolat. Az Anyósülés című darabom sem arról szól, hogy a nők ostobábbak, mint a férfiak, hanem arról, hogy a nők ilyenek, a férfiak olyanok, azaz mások vagyunk. Azt írtam meg, hogy nekünk, férfiaknak bizony jobban oda kellene figyelnünk a nőkre.

Vannak tabutémák is?

Betegséggel, különösen a gyerekekével, mások túlzott fogyatékosságával, halállal nem viccelünk, bár a halállal való szembenézéshez sokszor sokat segítene a humor, hiszen mindenből lehet viccet csinálni. Ebben is élen jár a Monty Pyton, amikor egy országot nevettettek meg színházuk egyik tagjának halála után. Történt ugyanis, hogy mindig elvitték barátjuk urnáját a fellépésekre, stúdióbeszélgetésekre, és egyszer az „véletlenül” leesett, összetört és közösen porszívózták föl barátjuk hamvait.

Mindenki lehet a humor tárgya?

Sohasem bántok, támadok senkit. Akit nem szeretek, azokról nem fogok beszélni. De akiket a legjobban szeretek, tisztelek, vagy értékesnek, érdekesnek tartok, azokat állítom pellengére. Itt van például a foci. Sok jelenetünk van a témában. Egyik kedvencem a Variációk a sportriporterre című. Kik azok, akikkel humorizálok, akiket pellengérre állítok ebben? Böde és Gera, a két kedvencem a Ferencvárosból. A humorizálásommal gyűlöletet sem szeretnék senkiben kelteni azzal, hogy valaki olyat karikírozok, akit ő nem szeret, és csak azért szeresse az írásomat, vagy engem, mert görbe tükröt tartok az elé, akit ő esetleg utál. Sem a képmutatókhoz, sem a gyűlölködőkhöz nem akarok szólni! Azt szeretném megmutatni, amit magunk körül látunk, úgy, ahogy én látom. Azért néha előfordul, hogy azokról is kell, beszéljek, akiket nem szeretek, például a „celeb-világból”, de ott az általuk képviselt jelenséget kell megmutatni, kifigurázni, fel kell hívni a figyelmét, hogy rossz úton halad.

Létezik öncenzúra?

Előfordul, hogy utólag húzok ki dolgokat, de nem azért, mert félek, hanem már unok állandóan vitatkozni a kritizálókkal. Vannak olyan viccek is, amelyeket mostanában nem mondhatok el, pedig korábban ezeket gond nélkül tehettem. Az sem mindegy sokszor, hogy melyik médiában mondom a poén valamiről, valakiről, mert előfordul, hogy az ellentétes politikai oldal érzékenyen reagál erre. Egy kiragadott, ártatlan poénból óriási balhé lehet.

Könnyen megy az írás?

’Hál Istennek, örömből születnek a darabok! Az ember, ha sokat olvas, figyel, nyitott szemmel jár, könnyebben jönnek a gondolatok. Tíz éve vagyok a Rádiókabaréban, egyedül és Ferivel (Varga Ferenc József) közösen minden hónapban legalább négy jelenetet leadunk, az tíz év alatt csaknem négyszáz írás, csak a Rádiókabarénak. Ezeknek a 80 százaléka általában sikert hoz, a maradék sem sikertelen, de „nem jön annyira”. Olyan, hogy buktunk volna jelenettel, szerencsére nem volt. Divatos szóval, ki lehet égni, de akkor ki kell nyitni a híroldalakat, le kell menni a közértbe és rögtön jön az ihlet, mert mindig történik valami érdekes, vicces, bosszantó, vagy jön velem szembe egy jó figura az utcán, ami elindítja az agyamat.

Meg lehet unni a vicces jeleneteket?

Hát persze! Feri barátom olyan, mint egy amerikai menedzser, szereti, ha a jeleneteknek van folytatása. Itt van az előbb emlegetett Kókusz. Engem igazán csak az első szórakoztatott, a többit már egy kicsit untam. Hasonlóan jártam a Bajor Imrével játszott jelenettel, az Apa segít-tel is. Óriási sikere volt, vitt magával. A negyediknél viszont már éreztem, hogy ez nem olyan, mint korábban. Hiába állt ott a híres Bajor Imre, nem úgy nevettek, tudták előre a poénokat. Ránk is igaz, hogy a csúcson kell abbahagyni, tudni kell álljt mondani. Addig szabad csak csinálni, ameddig úgy emlékeznek ránk, hogy hú, de jó volt! Az is igaz, hogy a közönség nem felejt. Van olyan jelenet, amelyiket már régóta nem játszottunk, és a közönség kérte tőlünk, mert egy hosszabb szünet után újra szeretné hallani.

Sztárság, ismertség vagy népszerűség?

Nincsenek sztárallűrjeim, de nincs is mire játszanom az eszemet! 25 év után még én érzem furcsának, ha megismernek az utcán. Amikor azt kérdezik, hogy honnan ismerhetem magát, minden esetben az a válaszom, nem tudom. Soha sem mondom, hogy a televízióból, a rádióból. Beszélgessünk úgy, mint két magánember! Én így érzem jól magam, nekem ez a természetes. Kötetlenül beszélgetek bárkivel a közösségi oldalon is. Van olyan „rajongóm” például, akivel együtt járunk meccsre. Ebben a közvetlenségben biztosan benne van, hogy civilként kezdtem, és hiába megy velem a szekér, megőrzöm a civilségemet. Nagyon nagy sztár sohasem voltam, aminek mostanában már örülök is, mert ez a világ a sztárokat sem kezeli túl jól. Felemeli, kihasználja, bedugja minden lehetséges médiarésen, és amikor az emberek megunják, egyszerűen eldobja. Sok helyen szerepelek, ismert arc vagyok, de nem vagyok a szó szoros értelmében sztár, így az azzal járó kellemetlenségek sem érnek. Így talán nem is unnak meg idejekorán. Ez nekem untig elegendő, legyen egy elfogadható mértékű, kiegyensúlyozott, hosszú távú ismertség, népszerűség, szakmailag és a közönség szempontjából is.

Színész, vagy inkább humorista?

Humoristának tartom magam, de színészkedtem már, azaz voltam színész is, bár nincs róla papírom. Ezért nem is mondom soha, hogy színész vagyok. Nagyon tetszik maga a színházi lét is. Tíz évig a Mikroszkóp Színpadon Sas József olyan védőburkot vont körénk, hogy fogalmunk sem volt, milyen a színházak valós élete. Milyen az, hogy a színészek versengenek a szerepekért, hogy fúrják egymást a társulatban. Ő csírájában elfojtotta az összes lázadást, hátbatámadást, intrikát. Amikor Verebes István olyan szerepeket is adott nekem, amelyeknek köze volt a színészethez és kikerültem ebből a védőburokból, más színházakban is felléptem, akkor tapasztaltam meg a színház belső világának valódiságát. Miközben nagyon sok barátot is szereztem, nem voltam felhőtlenül boldog, hiszen a színház is ugyanúgy viselkedett, mint bármelyik más nagyvállalat, kisebb cég, kft. Humoristaként én önálló lehetek, magamat menedzselem, magamat adom el, magamat fúrom, ha kell! Nem kerülök, kerülhetek konfliktushelyzetbe. Remekül éreztem magam abban a monodrámában, amelyet az Aradi Kamaraszínházban játszottam. A VodkaPolka, avagy hogyan ettem kutyát című darabot Borsos Pál tangóharmonikással adtuk elő, aki a világ legédesebb embere.

A Veres1 Színházra is szívesen emlékszem vissza, ahol korrektek voltak és nagyon kedvesek. Ott a darabokat tájoltatta a színház. Nekem túl nagy kihívás volt egy főszerepet fél évenként úgy eljátszani, hogy előtte nem tudok próbálni, hanem szinte beesek a színpadra egy hosszú utazás után. Ez nem való nekem, ehhez már képzett színésznek kell lenni, itt hiányoztak a mesterségbeli fogások, tudások. Megcsináltam mindig mindent becsülettel, mert tudtam rendesen a szövegemet, csakhogy éveket öregedtem egy-egy előadás alatt. Nem nyújtott nekem olyan örömet, mintha ripacskodhattam volna. Az való nekem, amit a Rádiókabaréban írok magamnak: az öregasszony, a fiatal nő, a „bunkó”, a parasztember, azaz az egyszerű emberek bőrébe bújni. Azok nagyon jól is állnak nekem. Ott megcsinálhatom, hogy figurában vagyok, elváltoztathatom a hangom, amit imádok! Minek erőltessek magamra valamit, ha abban nem érzem jól magam.

Volt már sértődés paródiából?

Nem emlékszem, hogy bárki megsértődött volna. Sokkal inkább a rajongók érzékenyek a paródiák célpontjaira, különösen, ha kedvenceiket érzik megtámadva. Mondok egy példát: óriási felzúdulás lett a Pápai Joci paródiámból. Szerintem pedig nagyon jól sikerült. Ennek ellenére nem tettem zsebre azokat a mocskolódó kommenteket, amelyeket a rajongóktól kaptam, akik félreértették a szöveget, nem értették, hogy ez csak vicc, humor, megsértődtek Joci helyett. A Pápai Joci fején lévő hajcsomó, álló copf váltotta ki az indulatokat, ami úgy nézett ki, mint egy dzsojsztik. Ezt írtam le. A humornak pont az a lényege, hogy odaszúrunk. Ha már ezt sem szabad, akkor nincs értelme. Politikusokat nem nagyon szoktam parodizálni. Egyszer Gyurcsányt parodizáltam, aki feleségével együtt ott ült a nézőtéren, és szemmel láthatóan ugyancsak jól szórakozott, majd gratulált és egy közös képet is készített velem.

Díjak, elismerések…

A humoristák két elismerést kapnak (Bobbon-díj, Karinthy-gyűrű), a következő már csak a Kossuth díj lehet… A Karinthy-gyűrű szerencsére olyan díj, ami elsősorban nem pofára megy, nem a közélet, a politika kegyeltjei kapják, hanem szakmai alapon döntenek az odaítéléséről.

Nem célom, hogy újabb és újabb díjakat gyűjtsek, sőt manapság már azt veszem észre, hogy sokaknak nem is kell igazán teljesítenie ahhoz, hogy díjat kapjanak, csak jóba kell lenni a díjat odaítélőkkel… Nem mondanék igazat, ha azt állítanám, nem érdekelnek a díjak. Nem a fenét! Nekem is jól esik, ha így is elismerik, amit csinálok.

Varga Ibolya

 

© 2008-2017 Kerületi magazinlapok. Minden jog fenntartva.